Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Verseim

2007.12.20

 

 

 

 

 

Ez mind én voltam egykor…

 

(avagy: Egy lélek története az ezredfordulón)

 

Boros Attila Péter versei








Égi szerelem


Mikor te ólomüveg ablak voltál
Én a beáramló napfény voltam
Mikor szirtfok voltál
Én a tenger habjai
Te a sűrűben unikornis
Én a titkos pillantás vagyok
Ha te az éjszakai Hold vagy, kútban
Én az izzó szempár leszek
Légy nehéz felleg
Én cikázó villám, vagy
Esőszagú avar
S én a harmatcsepp







Patkánykór


Életszívó dögök
Csuklómat mardossák
Bokámba harapva
Erőmet apasztják
Siető emberek között
Ezért ülök bénán…

A szürke fal felvisít
Ha befordulsz a sarkon
Tiszta nevetésed meggyőz:
Kínom, csak magányom







Esszencia


Anyák, barátok, testvérek
Virágok, fák, ellenségek
Szélvihar, tűz, apa
Sáros-fekete út pora


Jelen pillanat-fakadó virág
Kemény kövület: illat
Hervadt levél imakönyvben
Csillag az égen-az éjben Isten


Mozdulat, beszéd, íz-illat, hang
Hús, vér, csont, lágy haj
Arcod: benne tűzkút szemek
Már nem Én lenni: Szeretni…

 

 

 

Vágy


Fény vakít, ha Rád gondolok
Vonásaid elmémbe sülnek
Hangod duruzsol fülemben
Számban ajkad ízét érzem


Percek kínzó órává nőnek
Örök tűz ég bennem
Lágy ölelésed nélkül
A megnyugvás lehetetlen


Ki vagy? Mi vagy? Nem is tudom…
Hajad fürtjét simogatom
Karba veszlek, nem érhet baj
Mi zúg kinn? A Halál vagy csak egy vihar?







Angyal


Sötét álomszövetben
Vesztegelt az ember
Gyermekien játszva
Az eget pásztázta

Vakító fények
Süvöltő árnyak
Örvénylő valóság
Megsebzett szárnyak
Acélos tekintet
Sugárkék szemek:
Angyal szállt alá

Embertelen erő
Végtelen magány






HAIR-parafrázis


Ember! Képzeleted hálójának
Fogja vagy
Öreg szitárt szorítva
Egymagad
Hideg űr felé hajtod
Sorsod
És nem láthatod:
Benned, s körülötted
ÉLET virágzik, ezernyi
Adj róla számot!
Engedd be a fényt!







Elmosódó jelen


Most akarlak szeretni
Nem érdekel, mi lesz aztán
A jelen forgatagában ketten
A nyugvópont lenni


Különös legyen e pillanat
Ne látszat, utánzat
Varázsa elnémító
Álomba ringató


Még nem téged kereslek
Csak a szerelmet
Míg órában a porszem zuhan
Csöndben fordulunk a táncban






Hattyúdal


Elmúltak évek, az idő szállt
A zsenge hús fülledté vált
Várni a változást hiába már
Az élet lassan lejár…
Mért reméltem vakon,
Ki mondta, hogy higgyem?
Eső koppan ablakomon
Kit szeretnék, már nincsen?
Velőmet vágy járja át
Érzem az avar illatát
Keresni a homályon át
Ki bennem arcára lát…
Most lassan feloldódnak
A körvonalak gomolyognak
Sűrű, nehéz örvény fog el
Anyag-mocsárba süllyedek
Az ezüstzsinór megfeszül
Rémiszt az ismeretlen
Inkább a szenvedést tovább,
Csak ne kelljen mindent újra kezdnem…






A Logoszhoz


A tündöklő napfényben
A fűszálon csillanó cseppben
A hűvös-holdas éjszakában
A hajnali harmatban
A hullámóceánban
A széltől suhogó fenyvesekben
A tücsökzenében
Mindenütt Téged ismerni meg






Földi szerelem


Mikor megpillantottam arcod
Még nem tudtam, mi vár
Éreztem tekinteteden át
Szellemed szép sugarát
Valahol mélyen bennem
Megérintettél engem


Hűs nyugalmad zavarba ejt
Égkék szemed vágyakat rejt?
Vonz a benned lüktető Élet
Általa lett szép a húsod és a véred
A lét semmijében ölelem tested
Szívem együtt dobban veled…






A jel


Sötét utcán vezet az út
A léptek gyorsak, köd terjeng
Az égbolton a korbács csillagképe süt
Valaki véletlen felpillant rá,
Hirtelen szívébe izzik e jel,
A pillanat tovaszáll
S az érzés már nem fáj…



Hűs hajnalra ébredve
Valaki indul útjára kábán
Fordul a zár, szaladna már
Csont reccsen, kedv szakad
Agyat villám hasít
Sejti már a sors útjait…







Az éter megremeg

Valami zúg a levegőben, itt benn érzem
A fejemben és a bordáim között
Olykor, ha nem tompít el a monotónia
Valami izzik az éterben
Emberek! Nem veszitek észre?
A technika elfolytja bennünk
Szikrázó isteni lényegünket

Érzitek még a morajlást, mely bentről
Tör fel józan alkonyokon, mikor
A sok kíntól az éter szikrázik
S a föld megremeg?
Nem érzitek? A lét végtelen magasságai
Helyett, a mocsár színén hártyaként éltek
Nem látjátok már- mert hályog van Szemeteken- a valóság félelmet keltő
De vonzó lényegét
Érzi még valaki a mágnes-ízű viharban
A mennydörgések közt az ERŐ jelenlétét?
Halljátok a patakcsobogásban az ÉLET
Hűvös lüktetését?
S az őszi avarban a HALÁL illatát?
Még néha látom nyári éjszakákon
A pattogó tűz és a szél játékát…
Menjetek, s hűs hajnalokon keressétek
Az évszázados tölgyeket
Tiszteljétek a belőlük áradó Erő, Élet és
Halál szellemét, mint őseink tették

Látom a művészek önös onániáját
Az alkotók megkötözött kezeit
A gondolkodók zavart értelmét
Az anya kétségét mellére emelve magzatát
Az apa fájdalmát útjára engedvén fiát
S öregjeink meredt tekintetét, tehetetlenül
Lecsukló ajkakkal egy értelmetlen lét
Haldokló alkonyán

Itt hagyom a város zaját, a tömegek magányát
A társadalom álarcait
Elébe megyek a jelen pillanatnak
Tűznek, Víznek, Földnek, Égnek
Szabadságnak s Szerelemnek…

 

 

 

Valahol


Valahol láttalak már
Gyönyörűséges gyönyörűségem!
Hol az erdei vad futott előlem
A sűrű mélyén menekültél tőlem
Valahol láttalak már
Gyönyörűséges gyönyörűségem!
A tűz fénye csillogott szemedben
Mikor utolértelek, s átöleltelek
Valahol láttalak már
Gyönyörűséges gyönyörűségem!
Csókom íze zsibbadt szájadon
S tested elpihent ölemben
Valahol láttalak már
Gyönyörűséges gyönyörűségem!
Két test eggyévált, s eközben
Ellángolt, s hamvából felröppent a Lélek!
Valahol láttalak már
Gyönyörűséges gyönyörűségem!
Mint Nap fénye a tükörben,
Betöltöd életem,
Eggyé lettünk immár
Gyönyörűséges gyönyörűségem!

 

 

 

Beteljesületlenül?


A sötétség leple alatt, lassan, csendesen
Valaki alvó szívembe csempészte a magot.
Szomorúság öntözte, szenvedés gyomlálta,
Míg titkon, a forró sivatagi nyár alatt
Növekedett.

Valami megindult a szívemben, éreztem
Féltettem, vigyáztam, nehogy elvegyék
Az irigyek, pedig bántottak, gyaláztak miatta
Eleget.

Fagyos sarki télben tévedt el életem,
Nem maradt semmi sem, mindenem odalett,
Csak a szívemnél éreztem pislákoló
Életet.

Csüggedés, feladás, dermedté váló élet…
A tavasz sugarai. Későn jöttetek, most már
Úgyis mindegy!
Egyre halkabb, csendesebb!
Egyre halkabb, csendesebb!
Egyre halkabb, csendesebb!
Megdobbant valami?
Hát eljöttél!
A sötétség leple alatt, lassan, csendesen…

 

 

 

Mennyei öröm


Áradj ki Szent Gnózis, Logosz, te beszélő fény
Szólalj meg fülemben!
A sötétségben élve is tudtam hogy létezel,
Az igaz szerelemben megtapasztaltam jöttöd!
Várlak hát, szívem kitárom feléd,
S Te mint hűs szellő fuvalma,
Lecsillapítod pusztában vergődő lelkemet,
Kristályvizű csobogásoddal
Megnyugtatod szomjamat!
Szememből patakokban árad az örömkönny,
Táncolnak lábaim, s örvendek,
Tudom már igazságodat
És a haláltól sem félek!
E földi lét a halálnak halála, ezt tagadván
Fellobban bennem a Világnak Világossága!
Örömkönnyeket hullatok,
Egész testem megremeg:
Az eddig pusztában bolygó lázas lelkem
Körtáncot jár, árad belőle a fény, a szeretet!
Szórjátok a szeretetet széjjel,
Mint homokot a tengeri szél!
Mindenemet odaadom nektek,
S e tékozló örömben megszűnik életem!







Lángoló magány


Lángolj csak, te őrült szív
Vidd el Isten felé a szerelmemet
Ha már nem kellett
Az embereknek

Égj, ragyogj és tündökölj
Ne roskadj meg
A nehéz súlyok alatt
Amik úgy nyomasztanak

Bárcsak egész lényem
E lángokban égve
Felmelegítené szívét
Az embereknek végre

S, te kis virágom
El ne hervadj
Patakban folyó könnyeimmel áldlak
Várj rám s én megtalállak







Amim maradt Neked adom


Mit adhatnék Neked
Magamon kívül?
Arcomon, karomon,
Vállamon kívül?
Mosolyomon, ölelésemen
És támaszomon kívül?
Mit adhatnék Neked
Életemen kívül?

 

 

 

Apokrif ima


Istenem, egyszer szeretnék
Újra szabad lenni,
Jó lenne mint régen,
Úgy hinni, szeretni,
Az élettől nem félni,
Az Embert nem megvetni,
Az egész világot
Keblemre ölelni,
Istenem szeretnék
Ismét veled lenni…







Ő és én


Jézusom, Te vagy mindenem
Betöltöd egész életem
Évezredek óta ismertelek Téged
Benned nyugszik majd meg
Minden űzött lélek.
Taníts minket újra meg- Szeretni,
Gyötrelmek közt nem tudunk nevetni!

 

 

 

Ábránd vagy valóság?


Szerelmes vagyok megint,
De már nem úgy mint régen,
Felfedte előttem titkát az életem:
Egyedül születünk, s egyedül is halunk,
Egy pillanat talán, míg boldogok vagyunk.
Harminc év elszállt, s nem mertem ölelni,
S most itt áll előttem, kit szeretnék szeretni.
Régóta ismerem őt, a kifürkészhetetlent,
Rabul ejtette lelkemet, a kérlelhetetlent.
Karomban tartanám, gyengéden ringatnám,
Kedvest, szépet mondanék neki,
Tudom, hogy Vele egy új világ nyílna ki.
Ifjú az ő szíve, zsenge, üde és friss,
Tépett már az enyém, mely olykor hamis.
Tekintetében végtelen horizontok,
Míg én szobámba bezárva szorongok.
Lelkének fuvalma új tavaszt hoz felém,
Gyengéd suttogása parazsat szít belém.
Mit tegyek, kérdezlek Téged Óh Istenem?
Mért küldted hirtelen éppen őt énnekem?
Hallgatnám hangját, s nézném őt szüntelen,
Értelmet, s célt nyerne általa életem.
Egy érintése felnyitná bezárult énemet,
Istenem egyesítsd a szerelmes szíveket!