Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Dr. Bagdy Emőke: Lelki védőfaktoraink a stresszkezelésben

2012.01.08

 

 

 

 

Dr. Bagdy Emőke: Lelki védőfaktoraink a stresszkezelésben

 

  

 

bagdy-emoke.jpg

 

 Tisztelettel és szeretettel köszöntöm mindannyiukat! Nagyon örülök, hogy egy gondolkodási folyamatban együtt lehetünk. Mondanivalóm szervesen beágyazódik mindabba, amit Kopp Mária elmondott előttem. Talán úgy is fogalmazhatnék, ő egy nemzeti diagnózist állított fel, én pedig a magam szerény klinikai-pszichológiai optikájából keresem a kiutat.  Szeretnék néhány olyan üzenetet közvetíteni, amely a pszichológiának a szeretetteli üzenete mindannyiunk számára ahhoz, hogy mit tegyünk? 

 Idézzük csak vissza: a magyar társadalom 54 %-a az anómia állapotában van. 

 

Hadd fogalmazzam meg költőnk és írónk, Hernádi Gyula szavaival, hogy mi is az anomia? „Nem tudok erőlködni, kitörni, vesszőzött arcomat fölfelé kötözni, és mert már a törvény semmit meg sem javít, semmit meg sem oldhat, földszínű homlokkal vesződöm naphosszat.”

Nem bízhatunk a törvényekben. Kiben bízzunk? Hová forduljunk, hol vannak a gyökereink? Kibe kapaszkodhatunk? A hovatartozásunk elbizonytalanodásában, gyökértelenségünkben, anómiás állapotunkban valamilyen közös kiutat kell találnunk.

 

Azt is tudjuk, hogy minden ötödik magyar distressz állapotban van. Megindokolom, hogy miért használom a distressz fogalmát. Olyan ártalmas, a testet-lelket pusztító stressz állapotában van honfitársaink jelentős hányada, amelyből mindenképpen valamilyen közös kiutat kell keresnünk. Hát akkor mitévők is legyünk?  Egy olyan egészségpszichológiai üzenettel érkeztem, ami egy nagyon derűs pszichológiai irányzatot képvisel.  Nem éri be azzal, hogy maradj egészséges, maradj talpon, hanem azt mondja, legyen jó az életminőséged. Tehát én ahhoz az irányzathoz csatlakozom, és arra köteleztem el magam, amely nem elégszik meg azzal, hogy maradj egészséges. Miért? Mert ha én azt mondom egy egészséges embernek, hogy vigyázz, mert 20 év múlva nagyon nagy bajok lesznek, akkor azt válaszolja: én most jól megvagyok. Nem tudom mivel elcsábítani afelé, hogy tegyen magáért valamit. De ha én azt felelem, hogy sokkal jobban fogod magad érezni a bőrödben, sokkal egészségesebb és hatékonyabb leszel, akkor máris megnyerhetem szövetségesnek.

Ez az életminőség-pszichológia nagyon érdekes. Olyan irányzat, amely persze az egészség-pszichológiának abba a paradigmatikusan más szemléletébe ágyazódik, amely azt mondja: jó, nem azt nézem, hogy mi okozza nálad a levertséget, a depressziót, az anómiás állapotot. Abból indulok ki, hogy mitől van az, hogy például hányan vannak -  az anómiás állapottól is függetlenül - mégis olyan lelki és fizikai erőben, hogy megtalálták a kiutat.

 

Mit tudnak ők? Vagyis, hogy mi tartja talpon, mi tartja egészségben őket?  Keressük meg, melyek azok a tényezők, amelyeket azok is tudnak, akik ugyanúgy stresszben élnek, mint mi. Mégis ragyogó közérzettel, nagyon derűsen néznek a világra. Amelyben - mert van hozzá lelki és fizikai erejük (nincs vessző) - meg tudják találni az előre vezető utat. Ki az, aki majd ezt a változást számunkra is generálja? Ahhoz nekünk jó erőben kell lennünk. Tehát mindenképpen érdemes végiggondolni, hogy mi mitévők legyünk? Én most ezt a stresszmodellt szeretném nagyon vázlatosan megmutatni, hogy lássuk, valójában az ember szüntelenül valamilyen stresszállapotban van.

Kinyújtom mindkét karom oldalra. Ez itt az egyik oldalamon akkor a helyes, a jó, a pozitív stressz és ez a másik karom szemlélteti a másik oldalon a distresszt, a zavaró stresszt. Hisz minden inger és behatás, ami ér minket, nélkülözhetetlenül fontos ahhoz, hogy talpon maradjunk, életben maradjunk. Vagyis ingerszükséglettel élő lények vagyunk. Ráadásul az ember eredendően társas lény, tehát a társas ingerek éltetnek és erőt adnak. Emberi kapcsolatokra van szükség

Mi van ezen a jó-stressz oldalon?  Barbara Redrixon kutatónő, akit nagyon becsülök, azt üzente, ha háromszor annyi a pozitív stressz az életedben, mint amennyi a negatív, akkor jó egészségi állapotban, és nagyon jól el tudod kerülni a negatív vagy distresszeket. Hogyan térj ki az útjukból? Nagyon merész a megfogalmazása, mert azt mondja, sajnos, annyira distresszelt állapotban élünk valamennyien, hogy akkor még az is megfontolandó, hogy látogassuk-e a munkahelyünket, vagy talán csökkenteni kellene a találkozásainkat a családtagjainkkal. Hiszen mindenhonnan annyi stressz, distressz, zavaró stressz érhet már minket, hogy nem tudjuk, hogyan védekezzünk, ha nem vagyunk képesek a disztresszeket csökkenteni, mert nincs rá lehetőségünk.

Lám, ez a tehetetlenség, a beszorultság. De ha meggondoljuk, a szervezet hihetetlenül okos és nagyon bölcsen működik. S valójában bölcsen működik akkor is, amikor olyan helyzet ér minket, amelyik nagy kihívást jelent. Ott áll vele szemben a mi idegrendszerünk és a személyiségünk. Mit csináljak? Tudok valamit tenni? És amikor nincs semmi lehetőségem, hogy mihez nyúljak, nincs egy ötletem, már nem tudok vagy még nem tudok az új helyzethez igazodni, akkor beszorultam. Ez a vergődő tehetetlenség állapota.

Milyen gyönyörű a magyar nyelvünk! Azt mondjuk ilyenkor, hogy szorongok. Persze, beszorultam. És az a tehetetlenség, ha nem tudok mit tenni, nem tudok lépni.  Ez a beszorultság olyan fizikai állapotban ér engem és mindnyájunkat, amikor ez a bölcs szervezet felkészült arra, hogy azt sugallja: gyerünk, gyerünk, mert most tenned kell valamit ! Mit kell tenned? Valamit, akármit, de változtatnom kell a helyzeten. És erre fölkészül az idegi  és a hormonális rendszer. Tudjuk, a szervezetünk  azt  a stresszállapotot idézi elő, amelyben egész egyszerűen a szimpatikus, vagyis az aktivitásra gerjesztő idegrendszer harcra kész. Gyerünk, csináljuk - mondja, sugallja  nekünk,  és akkor nem tudok mást tenni, mint cselekedni.

Milyen állapotba szorul be az ember, ha meggondoljuk? Magasabb a vérnyomás, magasabb az izomfeszültség és ez mind azt  sürgeti: indulj, tenni kell valamit! A máj segíti, hogy a vércukor beáradjon az érpályákba, segíti a zsírt lebontani, égetni. Mindnyájan tapasztalatból tudjuk, hogy milyen egy ilyen disztresszelt állapot. A magasabb vérnyomástól lüktet az agyam, majd szétmegy a fejem, és így tovább. Kinél mi jelentkezik?  Mert ráadásul mindnyájunknak megvan a stresszre érzékeny reaktorszerve, vagyis kinél-kinél más az a szerv, amelyik különösen élénken tud reagálni. Aztán sajnos, ki is dől a sorból, mert túlságosan igénybe van véve.

Azt már tudjuk Kopp Mária kutatásaiból is, miután a szorongás állapotával és annak kihatásaival nagyon sokat foglalkozott, hogy milyen ravasz például az esszenciális hipertónia, azaz az a magas vérnyomás, amelynek tulajdonképpen stressz vagy pszichikai okai vannak.  Azzal, hogy a vérnyomás felmegy, minden más szervet dédelgető módon megvéd attól, hogy igazából károsodjon. De bezzeg az ér-és keringési rendszerünk eközben károsodik!

Elhatároztam, nem fogok a rossz dolgokról beszélni, merthogy éppen a derű pszichológiájáról szeretnék beszélni Meg kell indokolnom, hogy a disztressz, a szorongás elkerülhetetlen. De ne ragadjunk be a tehetetlenség állapotába, hiszen látjuk, milyen pusztító. Tehát találjuk meg azt az utat ahhoz, hogy háromszor annyi jó stressz, mint negatív stressz érjen bennünket.  Hogyan valósítsuk meg ezt?  Azt üzeni az én kedves pszichológiám, ez az életminőség-pszichológia, hogy hát emeld fel a lelked magasabbra! S ha nagyon lenn vagy, akkor is segíts úgy, hogy kezdd el magadon! Akarsz a másiknak segíteni? Hogyan tehetnéd, hiszen először saját magadnak kell segítened. Emeld fel a lelked! Hogyan emeljem fel a lelkem? Hogy például szavazz az optimizmus mellett.

Peterson és Bassio 25 éven keresztül vizsgálták, hogyan alakul a Harward Egyetemen végzettek teljes évfolyamának egészségi állapota, testi, lelki és kapcsolati egészsége. Ötévenként szűrték őket aszerint, hogy optimista vagy pesszimista-e a vizsgált alany. Mire jutottak ezzel a zseniális követéses vizsgálattal? Hogy a vizsgált személyek egészségi állapotában körülbelül 40 éves korukig nem látszott olyan nagy eltérés, de amint elhagyták a 40. évet és 45. évük felé közeledtek, - ahogy a kutatók írták - kinyílt az olló. Vagyis 45 év fölött olyan erős, úgynevezett pozitív együtt járás - pozitív korrelációnak nevezzük ezt a jelenséget,- volt az egészségi állapot megroggyanása és a pesszimizmus között, hogy erősebb volt ez a kapcsolat, mint a dohányzás és tüdőrák között. Pedig azt tudjuk, hogy milyen nagy az összefüggés az előbbiek között.

Most azt kérdezhetik tőlem, mit kell tennem, hogy optimista legyek? És itt lép be a   derű pszichológiája. A mosoly és a nevetés pszichológiája, amit különös előszeretettel képviselek, a saját és mások életében is. Önmagamat is megtanítva erre, hiszen az önkontroll is nagyon fontos segítőeszköz ebben a folyamatban. Hogyan segíthetek saját magamon? Ez az irányzat jelszavául választotta az egészségtudatosságot. Tudom, hogy mit kell tennem annak érdekében, hogy valóban kinyíljon a szívemben az optimizmus, a derű. Hogy föl tudjam emelni a fejem, és ne földszínű homlokkal vonszoljam az életet.

Hogyan tegyem mindezt? A mosoly pszichológiája mire tanít? Valószínű, hogy meglepődnek azon, amit most mondok: Egyszerűen tedd fel az arcodra a mosolyt! Izmok az arcunkon is vannak.  Ha mosolyogni kezdünk, akkor – mint azt Echmann mimikakutató igazolta - 30 másodpercen belől a mi okos, egész lényünk elkezdi azokat a pályákat izgalmi állapotba hozni, amelyek a derűt hozzák. A szervezetünk tudja, hogy a szívünkben, az elménkben örülünk. Tehát a szervezet beindítja azokat a pályarendszereket, amelyek megteremtik a derűsebb, jobb lelkiállapotot. Van egy picike szürkeállományunk, az örömközpont, és ha az izgalmi állapotba kerül, akkor nagyon érdekes szervezeti változások következnek. Kétágú ez a folyamat. Az immunrendszer azonnal - mintha csak azt üzenné a mélységben dolgozó, minket védő szervezeti hadseregnek, hogy most nagyon jól mennek a dolgok a mi mentális állapotunk és átélt élményünk alapján  -, tehát rajta, védd meg ezt az állapotot. Természetesen metaforikus mindaz, amit mondok, de mindnyájan értjük egymást. Az immunrendszer a jó kedélyre olyannyira pozitívan stimulálódik, hogyha együttesen jó nagyokat kacagunk, akkor 20 perc alatt az immunhadsereg jelentősen jobb szintre jut. Mindezt  bizonyították a Harward Egyetem hallgatóival végzett vizsgálatok. 

Hogy meg tudjuk mérni az immunállapotot, kellett egy kis nyálmintát venni egy tárlemezre. Így indult a vizsgálat. Bejöttek az egyetemi hallgatók, leadták a nyálmintát, majd pedig 20 percen át a nagy nevettetők filmjeit nézték. Igen ám, de nagyon ravasz volt a kísérlet. Ugyanis három csoportot képeztek. Depressziósokat, akiknél a kiválogatás alapja az volt, hogy a depresszió náluk már az immunrendszer meggyengülésével járt, tehát a belépő szint eleve sokkal rosszabb volt a többiekénél. Majd az akut szorongásos állapotúak következtek, olyan hallgatók, akik a vizsga előtti zabszem-szindróma állapotában voltak. Végül kiegészítette őket a kontrollcsoport amelynek a tagjai általában nagyon jól érezték magukat. Mind a három csoport megnézte a filmet - miután a nevetés ragályos -, nevettek a kísérleti személyek. Kivétel nélkül. Amikor a vizsgálati helyzetről kimentek, ugyancsak elvégezték a kontroll vizsgálatot. Könnyedén kitaláljuk, hogy mi lett az eredmény. A depressziós csoportban volt a legszignifikánsabb, a legerősebb a pozitív változás, és természetesen az úgynevezett „akut stressz” helyzetében lévőknél is. Még a nem beteg, egészséges kontroll-csoportban is pozitív változást tapasztaltak a nyálban,  az A-immunglobulin szintjében, amellyel  mérhető az általános immunállapot. Tehát az immunrendszer úgy viselkedik a mosoly és a nevetés hatására, és úgy viselkedik maga az egész ideg- és hormonális rendszerünk, hogy nagyon pozitív hatásokat generál. Az immunrendszer az örömközpont izgalmi állapotára rögtön ennyire pozitív lesz. Maga az endorfin a belső morfium - amit az emberi szervezet bizonyos sejtcsoportjai tudnak előállítani - termelődése is megindult. Egy Chook Lee nevű orvos 1975-ben mutatta ki az endorfint. Tevéket tanulmányozott, mert az érdekelte, hogyan lehet az, hogy minden tüskét, kórót megesznek ezek az állatok, és ez nem okoz fájdalmat nekik. Más állatok képtelenek erre. Rámutatott arra, hogy a tevék szervezete valami csodálatos fájdalomcsökkentő és kissé kedélyjavító anyagot termel.  A tevék eléggé búbánatosan legelnek, hosszasan, nagy tehertételnek vannak kitéve a sivatagban, ugyanakkor egészen jól bírják ezt a terhelést. És ennek oka nem más, mint a szerveztük által előállított fájdalomcsökkentő, kedélyjavító endorfin.

A mi szervezetünkben is nagyon jól, könnyen tud termelődni endorfin, de mikor? Ha derűsek vagyunk, vagyis optimizmussal vagyunk teli. Mi az optimizmus? A legpozitívabb kimenetel elképzelése. Hogy csak jó fog történni velünk.  Ma nem volt jó? Nem baj, majd holnap, és holnapután jó lesz. Optimista az az ember, aki nyitott a jövőre, vagyis van értelmes életcélja.

Victor Frank is azt mondta, akinek van célja, van miért élnie, az szinte minden nehézséget elvisel. Ez nagyon komoly üzenet Legyen miért élnünk, legyen célunk. Tudnunk kell annak a hajónak az irányát, amelyre felültünk.  Mert annak a hajónak, amely nem tudja az irányt, sosincs jó széljárása. Tehát a célt, az irányt mindig magunk előtt kell látnunk. A jövőre figyelni, azt látni, nos, erre nagyon nagy szükségünk van. Legyen tehát célunk, tervünk és viselkedjünk mindig olyan derűvel, hogy felül tudjunk emelkedni azon, amelybe annyira szomorúan belemerültünk. Hiszen a bágyadtságnak is van egy nagyon rossz hatása. Egy öngerjesztő és a szomorúságba belehúzó, örvénylő hatása. Ne engedjünk ennek a negatív örvénynek! Azt mondtam: mosoly. Azt mondtam: nevetés. Maga a nevetés hihetetlenül jelentős. Erre csak egy példát szeretnék mondani. Ha mi mindnyájan együtt nevetünk, nyilvánvaló, hogy a nevetés egy olyanfajta társas tevékenység, amelyben valamennyien jól érezzük majd magunkat.

A mi Károli Egyetemünkön folytatott kutatásaink döbbentettek rá arra, hogy feltétlenül vizsgáljuk meg: a beszéd közben a nevetés és a mosoly milyen szerepet tölt be. Listáztuk a szakirodalom szerint, úgy ahogy szokás, a különböző nevetéstípusokat, mosolytípusokat. Amikor elvégeztük a vizsgálatot, csak ámultunk. Az derült ki, hogy az a típusú nevetés és mosoly, ahol nincs közvetlenül kötve ahhoz a jelentéshez, amiről éppen beszélnek, tehát már azt is mondhatnám, kicsit értelmetlen. De ugyanakkor jelen van az a mosoly és nevetés. De akkor mire nevetünk? Hát egymásra nevetünk. Egymásra nevetünk azért, mert az én szemem, a szemkontaktusom a te szemed sugarába mosolyogva bekapcsolom, ezzel pedig azonnal egy olyan limbikus rendszerű izgalom jön létre, amelyet ma már kísérleti módszerekkel is mérni tudunk. De ismerjük mi ezt tapasztalatból is. Egymás szeme sugarába merülő két vagy több ember olyan pozitív érzelmi üzeneteket tud küldeni egymásnak, amelyben bízhatunk. Ennek nagyon magas az örömszerző, tehát az egészségvédő hatása.

Tehát megnéztük a nevetéstípusokat. Az állatvilágban is szükség van az érintésre, és az embernek is szüksége van rá. De a kultúrában ritualizálódott az érintés. Nem nyúlhatok csak úgy valakihez. A megérintés helyett jött a mosoly és az olyan, mint az érintés maga. Érintéspótlék. Miért? Mert amikor érintéses játékok vannak, akkor mi elkezdünk kacarászni. Amikor valaki simogat például, akkor mosolygunk meg kacarászunk. Szóval itt jön a közvetlen kapcsolat, hogy a mosoly leszakad a közvetlen érintésről, és marad a mosoly, kacarászás úgy, hogy közben nincsen közvetlen érintés. De megőrizte az eredeti jelentését, és itt van az a pillanat, hogy rögtön át is kapcsolhatok arra a csodálatos másik olyan területre, miután már megegyeztünk abban, hogy az optimizmust úgy építjük magunkban, hogy mosolyogjunk, igenis tegyük fel azt a mosolyt az arcunkra.

A „Zorba, a görög” című film végén, amikor látjuk a nagy összeomlást, akkor azt mondja Zorba a gazdájának: uram, táncoljunk! A zene majdcsak megjön valahonnan.  Kísérletek is igazolták: jól van, tegyük fel a mosolyt, nevessünk! Igenis legyünk olyan derültek, belülről gerjesztett vidám állapotban, ami aztán hozza magával, hogy az egész szervezetünk, ami egy hatalmas automatizmus és felülről vezérelt, ha mi ezt az üzenetet küldjük, akkor az egész szervezetünk ennek alárendelődve megteszi azt, amire valójában vágyunk. Azt, hogy igazán jól érezzük magunkat. És akkor valóban tudunk derűvel és optimistán a jövőbe nézni. És akkor azt mondom, jó, nevessünk, és akkor az immunrendszerünk is nagyon jól stimulálódik. Milyen jó, mert mit tesz az immunrendszer? Megvéd minket a külső és belső ellenségektől. A daganatos betegségekben milyen hasznos, ha egy jól működő immunrendszer védi a szervezetet.  Akkor nem tudnak olyan kártékony burjánzások elindulni, mint amelyek sajnos, a mi nagy depressziós szomorúságunkban, anómiás állapotunkban, túlstresszeltségünkben túlságosan is gyakori Magyarországon. Tudjuk azt is, hogy jó, ha nevetsz, mert akkor még az örömhormonjaid is termelődnek. És azzal is tisztában vagyunk, hogy ezek az örömhormonok a szintetikus morfiumtól 50-szer erősebbek.

Tiszteljük hát, hogy milyen csodákra képes az emberi szervezet. És ha tudjuk, hogy a mosoly, a nevetés, a derű maga elindítja azt, hogy kinyíljon bennünk egy optimista és reménykedő ember, akkor még azt is hozzátenném, hogy talán abból a perszonális dimenzióból felül tudok emelkedni… Egy kicsit el tudok szakadni a röghöz kötött bánataimtól, és egy picit magasabb szintre tudok kerülni.

De hova is?

Ezért mondhatom most azt például, hogy vicc és humor.  A humorról azt állítom, hogy egy úgynevezett felülemelkedési koping. Vagyis mit csinálok a humorban? Amikor valamilyen humoros szituáció előáll, például egy történetet, egy filmet látok, amelyben mindig valami nagyon tragikus elem is van, de feje tetejére van állítva az egész történet.  Ez a paradox megfordítás jellemző Chaplin „Aranyláz” című filmjére. Elegáns teríték, halat esznek, és a halszálkákat egyenként leszopogatva, a szalvétára teszik. De mik voltak valójában a halszálkák? Ugye, cipőszegecsek? Az éhhalál küszöbén tengődnek az emberek, meg fognak halni, és mégis ezzel a megfordítással eléri a rendező, hogy hihetetlen, mennyire jót tudunk nevetni mindannyian és mindenen, ami valójában tragikus Egyedül az emberi elme képes ilyen felülemelkedésre, erre a felülemelkedési kopingra, megküzdésre. Megküzdök azzal, ami van, de hogyan? Hogy a lehetetlent is valami olyan lehetségesbe fordítom, hogy ezzel a felülemelkedéssel és ilyen nevetve rátekintéssel kiszabadítom magam a beragadt érzelmi állapotból.

 

A viccnek van egy csattanója: poén. Milyen csodálatos a mi magyar nyelvünk, hogy azt mondja, csattanó. Rengeteg feszültséget ürítünk ilyenkor. Ezt a szakemberek megvizsgálták. Amikor a vicc poénja hatására kibuggyan belőlünk a nevetés,  gurgulázva nevetünk, vagy úgy, hogy haha, hehe, hihihi, hohoho. És miért nem nevetünk úgy, hogy huhuhu? Ez is egy érdekes dolog. Mert nem huhogunk. A hangoknak a feszültségelvezetésével kapcsolatos fiziológiai vizsgálatai szerint  a h-hang, mint vivő hang, egyben úgynevezett kiszabadító, felszabadító, szaggatott hang, amely olyan hatalmas feszültségürítést idéz elő, hogy általa megszabadulunk a feszültségtől Ilyenkor tulajdonképpen szociális pozitív pofozkodás folyik, mert  az a negatív energia, ami fölgyülemlett bennünk, az mind utat tud találni, és milyen jól!

A nevetés egyben ragyogó hasi masszázs is. Ezért mondhatjuk, hogy a kacagás zsigeri kocogás, mert jól megmasszírozza a beleket. A jó nevetéssel összefüggésben megemlítem, a Columbia Egyetemen meg is vizsgálták, hogy a rendesen, naponta eleget nevető emberek például nem székszorulósak. A depressziós székszorulós, tudjuk. A depresszió egyik velejárója a székszorulás. Tehát még ezen a gondon is így is tudunk segíteni magunkon.

A mi kultúránkban, különösen napjaink kultúrájában, amelyben az emberi kapcsolatok olyan nagyon meg vannak viselve, nagyon nagy szükség van minden olyan eszközre, amely örömet ad.   Nagyon elmaradt a kultúránkból és a családi kapcsolatokból az, hogy leszoktunk a pusziról, az ölelésről, a simogatásról, az érintésről. Pedig hát hihetetlenül sokat tudunk erről. Az Ohio Egyetemen az egyetemi hallgatók azt vizsgálják a professzor kérésére, etessék már meg azokat a szegény kísérleti nyuszikat. A kísérletben egyébként eredetileg azt nézték, ha zsíros ételekkel etetik a nyulakat, akkor az érelmeszesedés hogyan alakul ki. Nagyon erőteljesen meszesedtek is a nyulak erei. Nem volt semmi probléma a kísérlettel, de akadtak olyan állatok, amelyek épek maradtak.  Miért?  A kutató utánanézett, és kiderült, mert elárulták neki a hallgatók, hogy szeretik a nyuszikat, játszanak velük és simogatják őket. Ezek a simogatott nyuszik nagyon jó egészségi állapotnak örvendtek. Nem lett a vérzsírsav szintjük kórosan magas és az ereik állapotát is egészen normálisnak találták. 

El is indult a hactonómia, az érintéskutatás, amely rendkívül sokágúvá vált.  Olyannyira szerteágazó kutatássá alakult, hogy ezek közül engem leginkább egy érintett meg különösen. Olvastam egy tanulmányt egy egyetemi kísérletről. Címe: Könyvtár-kísérlet. Könyvet kölcsönöznek a diákok, és a könyvkölcsönzőt betanították arra, hogy minden második diáknak a könyv átadásakor leheletfinoman érintse meg a kezét. Amikor kimegy az illető a könyvekkel, az ajtóban egy kérdezőbiztos megállítja és megkérdezi tőle, hogy van megelégedve a könyvtárral, a könyvtárossal és így tovább. Azok és csak azok, akik ezt a leheletfinom érintést megkapták, valamennyien nagyon elégedettek voltak. Mi több, lehetett szabadon is leírni a véleményüket. Olyan bujtatott kérdés is volt a kérdőívben, amely azt szondázta, megérintette önt a könyvtáros? A válaszok: Nem, nem tudom, talán, esetleg. Nem akadt, aki biztosat írt volna be, vagyis azt, hogy igen, megérintett. Vagyis nem vette észre az érintést. Mégis valami olyan emocionális  - úgy mondjuk mi, hogy limbikus rendszerű, limbikus talamikus érintés - hatás érte, ami nagyon mély, az érzelmi tudatnak egy olyan megérintődése ez, amelyre egyszerűen érzelmileg másállapotba került.

Ez csakugyan érdekes dolog. Az érzelmi érintés hatásának vizsgálata után elvégezték ennek párhuzamos és kontroll kísérletét. Képzeljék el, hogy egy pénzzel teli bukszát otthagyunk egy telefonfülkében. Ugyanezen az egyetemen folyt ez a kísérlet is. Jön a polgár, bemegy a fülkébe, és látja, hogy ott a pénztárca. Rejtett kamerával figyelték, hogy mi történik? A telefonáló sajnos, eltette persze, és mindenki eltette, aki csak betért oda, de a telefonfülkéből kilépve, körülnéztek, és akkor előttük termett egy kétségbeesett fiatal nő:

 „Jaj, itt hagytam a tárcámat, megtalálta?”

Minden második személy, akinél a felkarnak a deltaizom alatti területét a nő a kérdés közben megérintette, az azonnal előhúzta a bukszát és mondta:

 „Nagyon örülök, boldog vagyok, hogy ön a tulajdonosa, tessék!”

Aki nem kapta meg ezt az érintést, ott némi bizonytalanság után rögtön nevetett egyet a lány, és elárulta, hogy:

„De uram, ön egy kísérletben van.  Bocsánatot kérünk és ne haragudjon!”

Mit tesz az érintés, az érintkezés? Eric Borne, egy kanadai származású amerikai pszichiáter erre egy alapelméletet épített. Az érintés szükséglete olyan igény, amely nélkülözhetetlen, mert az emberi érintés fontos, megtartó erő.

Egy nagyon megható képet kaptam az internetről, Koltai Mária pszichoterapeuta barátnőmtől.  Miután tudja, hogy az érintéspszichológia mennyire érdekel, átküldte. A következő van a képen: ikrek születtek. Az egyik nagyon gyengécske és lemondott róla a szülésorvos. Ezért azt hagyta meg éjszakára a nővérnek, hogy ezt a gyermeket tegyék külön inkubátorba, bár nem hiszi, megéri-e a reggelt. Lelkére kötötte, tegyen meg érte mindent, de sok reményt nem fűz az életéhez. Ez a jószívű nővér gondolt egyet, a másik gyerek olyan kis eleven, odatette hát a csecsemőt az ikertestvére mellé. És mi történt reggelre? Az életveszélyben lévő kisbaba élettani mutatói rendeződtek és túlélte a krízist. Az volt a címe az internetes üzenetnek: „Az életmentő ölelés”. Egy érintésnek micsoda nagy a hatalma. Egy simogatásnak micsoda nagy lehet a pozitív következménye.

Kopp Mária tanulmányában olvastam infarktust elszenvedettek csoportterápiájáról. Kopp Mária is idézte azt az amerikai felmérést, amelyben azt nézték meg, hogy milyen a rehabilitált állapot az infarktust elszenvedetteknél. Először azt hitték, statisztikai furcsaság, hogy az derült ki: akinek van háziállata, elsősorban kutyája, függetlenül attól, hogy egyedül vagy családban él, azoknál az embereknél igen jó a rehabilitált állapot.  Utánanéztek, vajon összefügg-e valóban azzal, amit a statisztika mutat, hogy az adott embereknek van háziállatuk, elsősorban kutyájuk. Megfigyelték, hogy mit csinál egy kutyagazda. Például szeretgeti, simogatja a kutyáját. A kutyagazdák általában állatszeretők, szeretik azt a jószágot, és valamilyen érintéses kapcsolatba kerülnek vele Ennek az érintésnek a hatása még idegrendszerileg is atavisztikus érintési pályákat mozdít meg. Velünk születik a megkapaszkodási ösztön. Annyira nagy szükségünk van a másikra, az éltető társra. Ezért a baba is belekapaszkodik a mamába és megfogja a haját, el nem engedi. Ez a megkapaszkodási ösztön, aminek reflexes bizonyítékai vannak, az úgynevezett fogóreflex. Az újszülött olyan szorosan tud fogni, hogy egyszerűen szinte lógni tud a felnőtt kezén. Úgy megszorítja az ujjaival, hogy az egész testét megtartja. Nagyon fontos tehát számunkra a másik ember, a másik ember érintése.

Mit mond az egészségpszichológia? Ha megvizsgáljuk, hogy mit képes tenni a puszi, a simogatás az emberi lélekkel, az emberi közérzettel, vagy az, ha megfogjuk a másik kezét. Micsoda bölcsessége a teremtőnek, hogy csak úgy lehet igazán érinteni, puszit adni, ha mindkettőnek jó. Annak is, aki adja, annak is, aki kapja. Az is kiderült, hogy a gyermek hátának bizonyos ingerekkel ellátása, mint például a hátvakarás, milyen  rendkívüli hatású. Nagyon szeretik a gyerekek. De az immunerősítést is, és az endorfin termelést is fokozza. Amikor csókversenyt  rendeznek,  bizony ezek a csókversenyek is azt bizonyították, hogy az A-immunglobulin szint a csókos ifjak szájában igen magas szintet ért el a nyálmintában. A csókolózók immunparaméterei úgy megjavultak, hogy nem kell félni attól, hogy valamilyen fertőzés előadódik.

 

Nem mondok többet az érintésről, bár oly sok minden volna még. A mozgással, az edzéssel, a fizikai erőnléttel kapcsolatban a társas vonulatot szeretném még kiemelni.  Régóta foglalkozom ezzel, mert gyógytornász is voltam, tehát nagyon közeli számomra a fizikai edzettség témája. Tudjuk azt, hogy a fizikai edzettségnek milyen nagy a hatása a test és a lélek egységére, és milyen nagy a lelkierőt növelő értéke. Azt is tudjuk, hogy edzésről, azaz a folyamatos, rendszeres megterhelésről nagyon fontos szólnunk. Azt is ismerjük már, hogy a ritmusközpontunk az agyunkban a látóidegpálya kereszteződése fölött van. Ezt egy német kutató fedezte fel. Ez egy olyan ritmusközpont, amely érzékeny a kozmikus változásokra, érzékeny a test belső ritmusaira is. Tulajdonképpen számos baj, betegség úgy határozható meg, mint az őssejtjeinkig programozott alapvető egészségritmusból való kiesés. Gyorsabban dobog a szívem és így tovább.

Nos, képzeljük el: ez a ritmusközpont rendkívül érzékeny arra, hogy milyen a kívülről visszacsatolt bevitt ritmus. A ritmusközpont gondoskodik arról, hogy az összhang meglegyen, vagy hogy jól működjön. Meglegyen a külső ritmus a környezeti ritmus és a belső között. De ha mi kívülről viszünk be ritmust és olyan ritmust, amely olyan, mint ami az aerobikban, mint a különböző ritmikus mozgásformákban, mint például a futásban is fellelhető. Amelyben van a testnek egy ritmikus, időben strukturált mozgása. Ez elindítja az endorfin termelést. Ezért van az, hogy tudjuk, vannak, akik kocogásfüggők. Mert egyszerűen az, hogy rendszeresen futnak, egy kis saját örömhormont termelnek.  A napi dózisuk megvan, tehát kívülről semmiképp nem kell bevinni örömhormont, ha már a szervezet saját maga is termeli. És itt jön az érdekesség. Ha például ezt a ritmust én fölfokozom, és úgy fokozom fel, hogy mellette egy síbotot is kézbe veszek, a test természetes, ciklikus, alternáló bipedalizmusát, (mert így hívjuk hivatalosan a járást én fölfokozom, picit a mellem is kidüllesztem, milyen jó ez, és a légvételek száma növekszik, a vitálkapacitás megnő.

Therese Schimann  nevű kutató igazolta, amikor 70-77 éves közötti, jó karban lévő embereket vizsgált, hogy a jó egészségi állapot tartós megőrzésének első számú faktora, hogy a vitálkapacitás rendben van, sőt, még jobb, ha nő. Tehát nekünk olyan mozgásformák kellenek, amelyben a vitálkapacitásunkat növeljük. Például ilyen az úgynevezett „északi sétálás”, legfőképpen társaságban, nem ám egyedül. Milyen jó, hogy kocogok, kicsit sík járás formájában, és ott van velem, akivel régóta nem értem rá találkozni Elcsábítom, gyere egy kicsit el velem egy ilyen síkfutásra vagy síjárásra. Közben kitűnően lehet beszélgetni mindenről. Therese Schimann vizsgálata kimutatta, ha egyedül gyakorolom ezt a mozgásformát, nagyon hatékony, de még hatékonyabb, ha táraságban teszem. Csapatban, csoportban ezeknek a mozgásformáknak a hatása megsokszorozódik. Még itt is bebizonyosodik az, hogyha egyedül végzek valamit, akkor is jó, mert pozitív a hatása. Ha ugyanezt társas környezetben élem át, akkor sokkal hatékonyabb.

Szeretnék még a lazításról is szólni, bár már nálunk is van kultúrája a relaxációnak. Igen, csakhogy a relaxációs kultúrában - különösen a mi európai kultúránkban - van egy olyan feltételezés, hogy csak az a relaxáció, amikor izmaimat ellazítva ülök és autogentréning módon lazítok, vagy valami hasonlót teszek. Én pedig teljesen ráadtam a fejem, hogy azokat az eljárásokat is megkeresem, amikor a szervezet a reflexeket kihasználva saját maga lazít. Miért? Sokszor tapasztaltam azt, hogy a feszültségnek bizonyos fokán nem kérhetem a másiktól azt, hogy nyugodj meg, mert akkor kibújik a bőréből. Ha meg azt mondom, na lazuljunk el, nem tud. És ha nem tudok a feszültség egy bizonyos szintjén ellazítani, azért akármilyen feszült is vagyok, egyet még megtehetek: feszíteni tudok. És akkor feszítésben feszítek. Vagyis feszült vagyok, feszítsek rá még, ami bizonyos izomcsoportoknak a szisztematikus végigfeszítése. Ezt  az úgynevezett progresszív relaxációt egyébként egy világhírű professzor dolgozta ki. Ő mutatott rá arra, hogy ha bizonyos izomcsoportokat szisztematikusan végigfeszítünk, és utána csak hagyjuk, hogy történjen, ami történik, akkor központi idegrendszeri kioldóparancs érkezik a szervezet izmaihoz.

Ezt nevezzük villámrelaxációnak. De megvan a trükkje. Miért? Mert a két felső végtagon hivatalos nyelven  flexor, vagyis hajlítóizom-tónus túlsúly van. Miért? Mert a karunkkal végzett mozgások a leggyakoribbak. És mi van a lábon? Excenzor, vagyis nyújtóizom. Mert bizonyos súlyt azért csak kell cipelnünk, tehát a nyújtóizmokban magasabb a tónus. Tehát a sorban egymást követően végigfeszítő gyakorlat – a villámrelaxáció - azt kéri, ami természetellenes, rendellenes, amit normálisan nem szoktunk tenni, hogy az adott izomcsoportot –a felső végtagon a flexorokat, az alsó végtagon, lábon a nyújtóizmokat –feszítsük végig. Ne engedjük ki a feszítést, majd pedig egy nagy sóhajjal kiengedjük a levegőt. Teljes tisztelettel, mindannyiukat megkérem, álljanak fel, csináljuk meg a villámrelaxációt együtt. És menjenek azzal majd haza, hogy mind tudják, ha nagy a baj, ha nagyon nagy a feszültség, akkor egymást követően hagyjanak egy pici időt két gyakorlat között. Egymást követően párszor ezt megismétlik, de nem Önök lazítanak, hanem a központi idegrendszer. Rábízhatják nyugodtan magukat erre, de mindenképpen tegyék meg. Zárjuk jól ökölbe az ujjainkat. Szóval jó erősen, erősen, aztán hajlítsuk be a könyökünket, a bicepszek milyen jók, dagadoznak a bicepszek, aztán szorítsuk oda a könyökünket jól a mellkashoz, lábunkat végigfeszítjük, farizmok is kőkemények, megfeszülnek, húzzuk ki kicsit magunkat és huuu, egy nagy sóhajtással engedjük ki a levegőt.

Hálás köszönetem, hogy megtanulták a villámrelaxációt.

Nagyon bízom abban, hogy ezt még terjeszteni is fogják.  Vannak vizsgálatok, amelyek azt igazolják, hogy bizonyos indulati állapotokban egész egyszerűen egy villámrelaxáció elvégzése az érrendszerünk számára életmentő. Tudják azt, hogy az infarktust előidéző tényezők között közismert az „A” típusú személyiség, a menedzser-típus ember, amelynek a személyisége szinte predesztinálja az infarktust.  .

Egy Williams nevű kutató már 1985-ben bebizonyította, hogy a hostilitás, ellenségesség, düh, ami fortyog az emberben és semerre nincs levezető csatorna, olyan ártalmas egymagában, mint az összes többi veszélyeztető tényező. Ha indulati állapotba jövünk és fortyog bennünk a düh, szorítsuk ökölbe a kezünket jó erősen, és amit hozzáteszünk gondolatban, az nem büntetendő cselekmény.  Ezért találjuk meg ezt a végtelenül egyszerű feszültség levezető formát, amiről tudjuk, hogy az idegrendszer nagyon hálás érte, mert önkioldó módon éppen annyit vesz le a feszültségszintből, hogy a maradékkal már a szervezetünk saját maga is károsodásmentesen megbirkózik. Hát akkor tegyük ezt, ha éppen valaki nagyon kihoz a sodrunkból vagy más súlyos stressz ér.

Hogyan lazítsunk? Hogy lazuljunk el? Számtalan forma van, de most a kedvenc mozgásosakat mondom. Mind tudjuk, hogy a nagy, lendületes (ballisztikusnak hívjuk hivatalosan) a nagy röppályájú mozgás, a nagy körző mozgások, előre, hátra, mélyguggolás és így tovább, ezek nem ám a finom piramis vezérelt idegrendszer, tehát a finommozgásokat irányító piramidális rendszer működési uralma alatt vannak, hanem extrapiramidális, tehát az ősi mozgatórendszer vezérli őket.

Tulajdonképpen a stressztörvény is azt mondja, hogy üss vagy fuss. Amikor futok, akkor meg kell, hogy szűnjön az a szorongásos feszültség, hogy ki tudjam oldani izmaimat és hogy belevessem magamat a menekülésbe. Ha mégis úgy döntök, hogy nem ütök, hanem futok. Sajnos, az a baj, hogy nem tudjuk egyiket sem csinálni, se ütni, se futni. Ezzel szemben beszorultan maradunk, márpedig ez a legrosszabb megoldás. Mindenesetre a nagy mozgások azt az idegrendszeri részt, ami izgalmi állapotba kerül minden szorongásos állapotban, ez a bizonyos stoprendszer megbénítja. Azt súgja:  ne tégy semmit, illetve nem tudsz mit csinálni, és beszorulva hagy. A nagy mozgások hatására azonban ez a nagy feszültsége oldódik. Hát akkor azt mondom, segítsek, már ha tudok. Mi az egészségtudatosság? Pontosan az, hogy tudom, hogy mit tehetek azért, hogy szegény idegrendszerem ne legyen ilyen beszorult és olyan állapotban, hogy kénytelen legyen engem destruálni. Hiszen a testem, ha nem vigyázok rá, ha nem vagyok vele jóban, holott a testem identitásomnak egy fontos üzenete a másik ember számára. Szóval szeressük és kíméljük, mert egy nagyon gonosz konzumkultúrában élünk. Ez a kultúra pedig azt üzeni, hogy nincs idő semmire, nincs idő a fájdalomra, nincs idő a másikkal való beszélgetésre, semmire sincs idő, tehát kapd be azt a gyógyszert. A gyógyszere pedig egy fájdalomcsillapító kényszerzubbony, kémiai kényszerzubbony. Azonnal béklyóba fog és megszünteti a szorongást, az izgalmakat  De valójában mit is csinálok ezzel magammal?  Agressziót gyakorolok a testem fölött. Holott jóban  kell lennem a testemmel. A testkultúra-egészségtudatosság koncepciója jegyében egyszerűen olyan jóban kell lennem a testemmel, hogy: „vigyázok rád, mert hisz benned lakom, hosszú távon kell, hogy jó barátok legyünk és ezért szeretettel kell, hogy viszonyuljak hozzád.” De ez egy szemléletváltást kívánna. Ez pedig az, ahogyan az egészségkultúra minden pozitív üzenete azt mondja, legyünk jóba a testünkkel, és ha jóban vagy önmagaddal, ezen keresztül tudod a pozitív erőket a másik felé is sugározni. Mert hiszen, ahogy magadhoz viszonyulsz, úgy tudsz a másik emberhez is.

Sajnos, ezért kell magunkon kezdenünk, s nem mutogathatunk a másikra, változz meg! Ez a legalapvetőbb, legnagyobb baj a kultúránkban, hogy a másikra nézünk: te változz meg! A feleség panaszkodik, hallottuk, és milyen stresszállapotot idéz elő a férjénél, mert egész egyszerűen nincs megelégedve a dolgokkal. S nem ott kezdi, hogy megkérdezze magát, hogy ő mit tehetne. Saját magát kérdezze először: én most mit is tehetnék? És ki kell találnia, hogy mit tegyen. Például, hogy milyen pozitív lehetőségek vannak, amelyekkel a férje nagyon romos állapotát például nagyon fel tudja javítani. Mert ha egyszer tudjuk, hogy egy szeretetteli ölelés, egy simogatás, egy olyan érintés, amelynek nagyon komoly az egészségvédő szerepe is, ha már másért nem, akkor legalább az immunrendszer erősítése érdekében mindenképpen célszerű, hogy valahogy jól bánjunk egymással.

Most egy nagyon fontos területhez érkeztünk, az önsegítés lehetőségeihez.  A szívbéli segítésről szeretnék szólni.  Ez engem személyesen is nagyon sokra tanított, és nagyon messzire vezet. Ez arról szól, hogy van egy olyan magasabb dimenzió, ami a mi életünket, emberi sorsunkat, akár akarjuk, akár nem, olyan módon kapcsolja össze, hogy igaz az, amit már Csányi Vilmos is leírt az „Etológiá”-ban kölcsönös egymásra utaltságban élünk. Ha ezt a gondolatot folyamatosan érleljük, használjuk, tudatosítjuk, akkor hihetetlen, hogy mi lehet a kölcsönösségből eredő, akár biológiai egészségi jutalom. Elmondom, miről van szó.

Egy nagyon érdekes kísérletet olvastam. A pszichológiai irodalom Teréz anya-effektusnak  nevezte el a kísérlet eredményét. Egyetemi hallgatóknak kalkuttai Teréz anya jótéteményeiről egy rövidfilmet vetítettek 20 perc időtartamban. Mielőtt a vetítésre sor került volna, ezeket a hallgatókat nyálminta szempontjából már letesztelték, milyen is az immunaktivitásuk. A diákok megnézték a filmet. Utána ismét leadták a nyálmintát, de kérdezőbiztosok kikérdezték őket Személyesen mindegyiket kikérdezték, mit szól ehhez a jóságos asszonyhoz,  mi a véleménye? A diákok 71 százaléka azt mondta, hogy korunkban ilyen nem nagyon lehet, ilyen áldozatos lelkek nincsenek, hogy így segítsenek a másik embernek, ez nem lehetséges. És mit mondott a mélység? Mit mondott az immunrendszerük? Mindegyiknél elmozdulás történt pozitív irányba.: az „A” immunglobulinszint megemelkedett. Összességében a szűrés nyomán, az indítószinthez képest javulást mutatott.

Miről van itt szó? Csak látom, hogy a másik valami jót tesz és máris javul az immunrendszerem. Már a látvány is megemeli az immunaktivitásomat, és jobb állapotba kerülök. A segítés kísérleti pszichológiája hihetetlenül szárnyakat kapott ettől. Csupán utalni szeretnék arra, hogy krónikus betegekkel foglalkozóknál, egyetemi hallgatók bevonásával olyan kísérleteket folytattak, amelyeknek az eredményei igazán döbbenetesek. Megvizsgálták 250 viselkedési paraméter szempontjából, hogy az összes ápoló milyen módon bánik a betegekkel. Ezt nagyon gondosan úgy térképezték fel, hogy két megfigyelő állt rá két ápolóra, és nézték egy órán keresztül, mit csinálnak, és strigulázták, milyen tevékenységet folytatnak. Egy órát szabadon hagyták, hogy azalatt tegyék azt, amit önmaguk jónak látnak.  Hadd pihenjenek, de közben rejtett kamerával felvették, hogy mit tesznek a betegekkel. Ebből adódott egy nagyon hiteles minta, hogy az ápoló hogyan viselkedik a beteggel. Azt mindenkinél leszűrték, hogy nagyjából hogy van a betegekkel, milyen a szubjektív egészségállapota, hogyan érzi magát. Így két döntő csoport különült el, akik jól megvannak, jól érzik magukat, és hivatásukat szeretettel gyakorolják, szívesen dolgoznak a betegekkel, és egy másik csoport, akik panaszkodtak, mint a panaszkodó feleség, amit hallottunk az előző előadáson. Siránkoztak, panaszkodtak, hogy például nem is lehet hosszan itt megmaradni, stb. Elvégezték a viselkedéses megfigyelést, és minden ápolónál a szolgálati idő elején és végén immun, tehát nyálmintát vettek és nézték, hogyan alakul az immunaktivitásuk.

Amikor a viselkedésmódokat osztályozták, akkor csoportokba lehetett sorolni, hogy milyen viselkedés módok jellegzetesek. S kiemelkedett egy olyan viselkedési csoport, amelyet személyesnek neveztek el (szemkontaktus, simogatja, megérinti a beteget, nem csak hivatalosan ellátja, vagyis hogy mi a teendő vele, hanem a hogylétéről, családi állapotáról is kérdezi, elbeszélget vele).. Nem kellett több  mint 5-10 perc maximum, de ezt tudta adni személyesen és odaadással. Hadd mondjam így: emberséggel, szeretettel bánt a beteggel. Azoknak az ápolóknak, akik nagyon szerették, szívesen végezték, amit tettek, akik odaadással ápolták a betegeket, a szolgálati idő végére jobb lett az immunaktivitásuk, tehát javult az immunrendszerük. Vagyis ők adtak másnak, és ők is kaptak ezáltal egy biológiai javulást.

Tehát személyesnek lenni, szeretettel fordulni a másikhoz, ez nagyon fontos üzenet.  Gondoskodni róla, és nem azt mondani neki, 2-eske, bár gyakran ez a szomorú gyakorlat. Már nevünk sincs, ha betegek leszünk. Mi lesz az identitásunkkal és az emberi méltóságunkkal? De a segítés  pszichológiájában ez messzire szóló üzenet. És nagyon jó, ha ezt úgy helyezzük a szívünkre, hogy egyben vigyük magunkkal haza: ha mi a másikkal bármi olyan jót teszünk, amiben a szívünk is jelen van, azaz humánusan, szeretettel, akkor mi kapjuk meg ennek az égi jutalmát. Mert olyan okos a szervezet, hogy ilyenkor összeszedi erőit, és az immunaktivitás javul. Vagyis jót tenni a másikkal, a másikkal együtt a társas életet aktivizálni, együtt mozogni, jókat együtt beszélgetni, jókat egymásra mosolyogni, együttesen jókat nevetni, a hobbyban együtt lenni, egymásra tekintettel. A tekintettel levés azt is jelenti: szemkontaktust veszek fel veled. Nekünk nagyon érdemes a magyar nyelv gyönyörűségeiben elmélyedni: tekintettel vagyok rád, vagyis téged, akivel édes szemkontaktusba lépek, mert fontos vagy nekem, persze, hogy tekintetbe veszlek és megteszem azt, ami neked jó, miután tudom azt, hogy ha én jót teszek, akkor nekem is sokkal jobb lesz általa.

Az egészségtudatosság szellemében ennek a hite, tudása és meggyőződése vezessen mindannyiunkat. Hogy mindazokat, amelyeket itt ilyen gyűszűbe szorítva el tudtam mondani, vigyünk úgy magunkkal, hogy ha lehet, terjesszük. Adjuk át másnak, segítsünk másokon. De úgy, hogy mindenekelőtt az a törvény, hogy magunkkal kell kezdeni. És ha már magunknál ilyen jól megy, akkor biztos vagyok benne, hogy a másiknak is sokkal könnyebben át tudjuk adni.

Van nálam egy olyan üzenet, amit nagyon szeretnék elmondani. Gabriel Garcia Márqueztől vettem. Gabriel Garcia Márquez életének utolsó napjait éli és egy üzenetet küld a barátainak. Egy levelet az interneten, amelyet egyébként szíves figyelmükbe ajánlok. Azt írja:: „nem tudok már veled találkozni, de szeretném lelkedre kötni, hogy mi az, amit az életben én, aki elmegyek és már nincs miért hazudnom, a lelkedre kötök.”

A hosszú ajánlásból szeretnék valamit kiemelni, és szeretném ezzel zárni mondanivalómat: „tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mond a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk. Szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, sajnálom, bocsáss meg, kérlek, köszönöm és mindazokat a szerelmes szavakat, amiket csak ismersz. Ha nem teszed meg ma, a holnapod ugyanolyan lesz, mint a mád, ezért tegyél rajta, hogy más legyen a holnapod.”