Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Feldmár: A születés és halál stációi

2009.06.01

 

 

 

 

Feldmár András: A születés és a halál stációi

 

feldmar-andras.jpg

Hát, ez mindig ijesztő. Két évvel ezelőtt voltam itt utoljára, és akkor is megijedtem, amikor ennyien voltatok. Majd aztán belejövök, de most éppen meg vagyok ijedve.

 

 

Kezdjük el a legnehezebbén. Csak ilyen nyilvánvaló dolgokat fogok mondani, hogy mindennek és mindenkinek el kell múlnia. Mindannyian, akik itt ülünk ilyen sokan, száz év múlva már nem leszünk itt. Köszönöm, most már hazamehetek. (nevetés) Volt egy idő, amikor nem voltam itt, és lesz egy idő, amikor már nem leszek itt. Most itt vagyok. Tegnap érkeztem, ma itt vagyok, holnap elmegyek. Ez az élet. Namost, amíg itt vagyok, addig meg is bolondulhatok, vagy úgy csinálhatok, mintha nem. Szóval van az érkezés, van a távozás, és van az ittlét, és az érkezést születésnek hívjuk, a távozást halálnak, az ittlétet pedig egy őrületnek.

 

Én már körülbelül 32 éve vagyok egy pszichoterapeuta, és azt hiszem, hogy nem lenne ez a munkám, és nem keresne meg senki, ha az nem lenne úgy, hogy azt, amiről az ember úgy érzi, hogy elbírhatatlan, azt meg kell osztani. A trauma szó eredeti értelme tulajdonképpen csak az, hogy seb, tehát az, aki traumatizálva volt, az meg lett sebezve. A legrosszabb a traumában nem az, hogy megtörténik. Bármi történik az emberrel, az nem olyan rossz, mint az, hogy néha nem lehet róla beszélni. Nem lehet róla nyíltan beszélni, nem lehet megbeszélni, egyedül kell lenni vele. Ami tényleg fáj, az az egyedüllét, semmi más. Mást mindent el tud az ember viselni. A szubjektív élménye a fájdalomnak. A fájdalom másképp érződik, ha az ember nem egyedül van, mint amikor egyedül van. A fájdalmat másképp éljük át, amikor annak valami értelme van – vagy legalábbis úgy gondoljuk –, mint hogyha nincs; vagy ha egyedül vagyunk, vagy nem.

 

Namost, ez igaz mind a három részére az életnek, amiről eddig beszéltem. Ez igaz akkor, amikor bejövünk, ez igaz, amikor itt vagyunk, és éppen megbolondulunk, vagy nem, és igaz akkor, amikor meghalunk. Az is igaz – mindezeket a dolgokat a filozófusok már mondták –, hogy senki nem fog meghalni helyetted. Megkérhetsz valakit arra, hogy valamilyen munkát elvégezzenek helyetted, de senki se fog meghalni helyetted, és ha éppen állapotos vagy, akkor senki nem fog szülni helyetted, és hogyha éppen megőrülsz, akkor senki se fog megőrülni helyetted. Szóval bizonyos értelemben mindezt egyedül kell megtennünk. De azért jó, hogyha egy olyan pillanatban, amikor éppen körül akarunk nézni, akkor nem egyedül vagyunk, akkor lehet erről beszélni valakivel, vagy legalábbis meg lehet fogni a kezét. És sokszor ennél több nem is kell. Csak ez kell.

Most egy kicsit arról akarok beszélni, hogy a metafizikában a szeretet és a halál ugyanaz. Egy személy, olyan, mint a Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Egy személy a szeretet és a halál. Miért? A beavatás, a házasság, a halál és az emésztés ugyanaz. Ezt most elmondom mégegyszer, mert biztosan nem hiszitek el nekem. A beavatás, a házasság, a halál és az emésztés, van valami mindebben, ami ugyanaz. Na, mi az? A szanszkrit nyelvben a szó, ami azt jelenti, hogy meghalni, az „mer”. Angolul a házasság az „marriage”, és a mer a „marriage”-ben pontosan ugyanaz. Meghalni. Tehát a házasság még nyelvileg is utal erre az érdekes egyenlőségre, hogy megházasodni ugyanaz, mint meghalni.

 

Hogyha engem egy oroszlán megeszik, akkor én meghalok és újraszületek. Csak egyféleképpen lehet oroszlánná válni, azt úgy kell csinálni, hogy az ember megeteti magával az oroszlánt. Érthető, hogy az a tehén, aminek a hullájából mi étkezünk, abból mi leszünk. Tehát így lesz tehénből ember. A vegetáriánusok nem segítenek a teheneknek emberré válni. (nevetés) Kegyetlenek. (nevetés)

 

Van egy görög szó, „teleo”, aminek három jelentése van. Az egyik a tökéletessé válás – a cél, a tökéletessé válás –, a másik a megházasodás, és a harmadik jelentése a meghalás. Tehát tökéletessé válni, megházasodni és meghalni, ugyanaz. Már a görögök tudták. A nagy differencia – ezt csak úgy zárójelben mondom – a pszichiátria és a filozófia között az, hogy a pszichiáterek úgy gondolják, hogy mi egyre többet tudunk, és hogy most, a XXI. században mi már sokkal okosabbak vagyunk, mint régen, hogy a tudomány fejlődik. Az én tapasztalatom az, hogy a görögök többet tudtak arról, hogy mi egy emberi lénynek lenni, mint mi tudunk ma. Nagyon sokat már elfelejtettünk. Tehát én azt mondanám, hogy visszafelé megyünk, nem fejlődünk. Technikai dolgokban fejlődünk, de emberi dolgokban elfelejtjük már azt, amit tudtunk. Semmi új nincs a nap alatt.

 

Tehát az például, amiről én beszélek: a görögök nagyon tudták, mi már elfelejtettük, hogy tökéletessé válni, megházasodni és meghalni ugyanaz. Na persze meg emészteni. Nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik amikor közel kerülnek valakihez emocionálisan, intim kapcsolatot teremtenek, akkor úgy érzik, hogy megszűnnek, és akkor eloltják azt, amit csináltak, hogy élhessenek tovább, mert úgy érzik, hogy amikor nagyon közel kerülnek valakihez, akkor megszűnnek, akkor ők nincsenek, mintha a másik bekebelezné őt, mintha ő megszűnne. Nem könnyű két embernek közel lenni egymáshoz anélkül, hogy az egyik eltűnjön.

 

A pszichoterápiában, amikor valaki jön hozzám konzultációra, a legrosszabb, amit tehetnék, hogy ha éppen az illető nincs ott – testileg ott van, de az nem jelenti azt, hogy tényleg van valaki otthon –, hogyha én azt nem venném észre. Tehát a legfontosabb, a legelső dolog, amire oda kell figyelnem, hogy az, aki bejött a szobába, az tényleg ott van-e. Nem tudom, hogy hányan ebben a szobában éppen most itt vagytok, és hányan nem vagytok itt.

 

Miért ne lenne valaki ott, ahol van? Azért, mert megszökött. Mert elbújt. Miért bújna valaki el? Mert olyan rosszul érezte magát, hogy valahova el akart menni. Fel akart szabadulni. Akkor, amikor egy gyerek nem szabad, és hogyha nagyon nem szabad, akkor mit csinálhat a gyerek? Elbújik. Elszalad. Tulajdonképpen azt mondja az ember, csinálhatsz velem, amit akarsz, apuka és anyuka, de én nem leszek itt. Szóval már akkor, amikor valaki megtalál engem, akkor nem vagyok benne biztos, hogy ő még ott van. Sőt, sajnos már arra is nagyon sokan rászoktunk, hogy senki sem keres. Az igazán tragikus dolog, hogy elbújok, amikor bújócskát játszunk, képzeljétek el, hogy én nagyon jól elbújok, és akkor húsz év múlva rájövök, hogy senki sem keres. Hát nem rettenetes? Észre se vette senki, hogy nem vagyok ott.

 

Én egészen mindennapi dolgokról beszélek. Ez nem ezoterika. Én arról beszélek, hogy két ember, férfi-férfi, férfi-nő, nő-nő, nem érdekes, szeretkeznek, és az egyik nincs ott, és a másik nem veszi észre. Én ezt nekrofíliának hívom, az tudjátok mi? (nevetés) A halott testekkel való szeretkezés. Japánban vannak olyan házak, ahol ha fizetsz eleget, akkor bemehetsz, és ami vár rád a szobában az egy nő, akit elaltattak. Narkózisban van, és akkor azt csinálhatsz vele, amit akarsz, és ezért nagy pénzeket fizetnek az emberek. Hogyha duplán fizetsz, akkor meg is ölheted.

 

Namost, hogyha valaki jön terápiára, és én úgy csinálok, mintha ott lenne, de nincs ott, akkor ugyanúgy vagyok vele, mint a férje, vagy a felesége, vagy a szülei. Ha én se veszem észre, hogy nincs ott, akkor már nincs remény. De hogyha én azt mondom neki, hogy „mi van, hol vagy”, vagy „azt tudom, hogy nem vagy itt, de ne siess, akkor jössz, amikor akarsz, én majd várok”, akkor látható megkönnyebbülés van az illető arcán, hogy végre valaki észrevette, hogy ő nincs ott. Nagyon jó színészek tudunk lenni, de a színészkedés az nem élés. Olyan rövid az életünk, megszületsz, élsz egy kicsit, aztán meghalsz, hát akkor minek színészkedni a közepén. De tényleg. Rettenetesen félünk. Miért?

 

 

Hát most akkor egy kicsit beszélek a függőségről. Most, mióta itt vagyok Magyarországon, ez olyan, mintha egy olyan piszkos szó lenne. Hogyha valaki függ valamitől, akkor azt szégyellni kell. Én erről úgy gondolkozom, hogy én függő állapotban jöttem a világra, nagyon függtem a mamámtól meg a papámtól, és valószínűleg, hogyha nem halok meg – mondjuk nem üt el egy busz, vagy valami –, akkor lehetséges, hogyha öregember leszek, akkor valakinek segítenie kell nekem, és függeni fogok tőle. Tehát hogyha függő állapotban jövünk be a világba, és függő állapotban megyünk el ebből a világból, akkor miért olyan rossz függő állapotban maradni végig? Miről szól ez a fel kell nőni és függetlennek kell lenni? Szerintem az egy baromság. Semmi köze nincs az emberi létünkhöz, az emberi voltunkhoz. Ez olyan, mint azt mondani egy farkasnak, hogy miért függ a csoporttól, hogy menjen, és legyen egyedül.

 

Nem a függőség a probléma. Még a drogoktól való függőség sem a probléma. A probléma a szabadság elveszítése. Ha akkor, amikor én gyerek voltam, a mamám és a papám tisztelt volna engem úgy, hogy megengedték volna, hogy tőlük függjek, de nem vették volna el a szabadságomat, tehát hogyha engem komolyan vettek volna – amikor azt mondtam, hogy ezt szeretem csinálni, ezt meg nem, akkor komolyan vettek volna, és nem úgy tettek volna, mintha ők jobban tudnák, hogy nekem mi jó, mint én saját magam –, akkor nem kellett volna elszöknöm tőlük abban a pillanatban, amikor tudtam. Nem azért szöktem el, hogy független legyek, azért szöktem el, hogy szabad legyek.

 

 

Sajnos azzal, amivel nekünk fizetnünk kell a függőségért általában, az a szabadságunk, és az túl drága. De a választás nem nagyon szép, nem nagyon jó, nagyon kellemetlen. Mind a két dolog, ami között választanunk kell, rossz. Mert vagy az van, hogy függök, és akkor elfogadom, hogy valaki engem irányít, hogy valaki engem kontrollál – tehát föladom a szabadságom a függőségért –, vagy el kell fogadnom, hogy egyedül leszek, és mindenki el fog hagyni. Ez a helyzetkép. Értitek? Itt nem kell egyedül lennem, függhetek valakitől, lehet egy kapcsolatom valakivel, de a szabadságommal fizetek érte. Itt szabad vagyok, de egyedül leszek. A harmadik, amit én szeretnék, és amit én ajánlok melegen, hogy próbáljunk meg olyan kapcsolatokat teremteni, ahol egymástól erősen függünk, például úgy, hogy két emberi lény azt mondhatja egymásnak: nélküled nem is akarok, és lehet, hogy nem is tudnék élni. Ez nem egy gyengeség, ez lehet egy igazság. Főleg akkor, ha a kapcsolat olyan, hogy mind a kettő megtesz mindent a másik szabadságának megmaradásáért, sőt, növeléséért.

 

Jean-Paul Sartre egész életében úgy vélte, hogy olyan nincs, hogy szeretet. Ő azt mondta, hogy amikor két ember együtt van – a nem megint nem számít, férfi-férfi, férfi-nő, nő-nő –, ha két emberi lény együtt van, akkor azonnal az a kérdés, hogy ki fog kit dominálni, hogy ki fog dominálni, és ki fogja beadni a derekát, ki lesz alárendelt. És azt mondta, hogy az a legjobb trükk, hogy ha el tudom valakivel hitetni, hogy engem szeret, akkor dominálni tudom. Ilyen kemény fickó volt a Sartre. (nevetés) Aztán körülbelül egy évvel mielőtt meghalt, volt egy élménye, és rájött arra, hogy vak volt egész életében, mert nem tudta a szeretetet látni, mert ő a domináció-szubmisszió vonalán látott mindent, és írt egy kis könyvet, amit csak a halála után mert publikálni – mert szégyellte magát –, amiben azt írta, hogy ja, igen, van szeretet, csak hát ő éppen nem látta. Olyan volt, mint, tudjátok, mutassátok meg a Buddhát egy zsebtolvajnak, és csak zsebeket fog látni. És azt mondta, hogy igen, onnan lehet tudni, hogy valaki szeret engem, hogy ennek az illetőnek a társaságában, és ezzel az emberrel kapcsolatban szabadabb vagyok, mint egyedül lennék. Ez a szeretet más-más.

 

 

Most kérdezhetitek, hogy ennek mi köze van a születés és a halál stációihoz, de van. Mert arról beszélek, hogy semmi nem fontosabb ahhoz, hogy boldogok legyünk, mint a szabadság, és az, hogy ne kelljen fizetni együttlétért a szabadságunkkal. Tehát ha ketten együtt vagyunk, úgy jó együtt lenni, hogy egyikünknek sem kell megváltoztatnia önmagunkat, ahhoz, hogy a másikkal legyünk. Ha én magam tudok maradni, és te magad tudsz maradni, és mégis élvezzük egymást – egymás társaságát –, az nagyon jó.

 

A zsarnokság, és a zsarnokság elleni forradalom talán a legfontosabb, amit el tudunk végezni az életünkben aziránt, hogy mielőtt meghalunk, élvezzük az életünket. A zsarnokság nem csak makropolitikai dolog, az mikropolitikai dolog. Például ami énköztem és az anyám között zajlott le tizenhat éves korom előtt, az egy ilyen mikropolitikai probléma volt. Ő zsarnokoskodott felettem, és én próbáltam felkelni ellene.

 

Most átváltok egy kicsit arra, hogy úgy kezdtük az életünket, hogy nagyon szabadok vagyunk. Amikor megfogamzunk, akkor minden körülöttünk van, minden értünk van, sok helyünk van, nem kell vigyázni senkire, semmire, az egész világ mikörülöttünk van, mi vagyunk a világ kellős közepe. Mindaz a billió sejt, amit mamának hívunk, mindegyik sejtje tudja, hogy mi megérkeztünk. Akkor voltunk a leghíresebbek. Attól a ponttól fogva, amikor te megfogantál, több billió egyén tapsolt, hogy te megérkeztél. Szóval attól a ponttól fogva mostanáig ez csak mindent le, szóval az volt a csúcspont az életetekben. Aztán ahogy növünk, az anyánk méhében, egyre kevesebb lesz a hely, egyre kevesebb lesz a táplálék, egyre kevesebb lesz az oxigén, és akkor egy olyan helyzetbe kerülünk, hogy alig tudunk mozogni. Elvesztjük a szabadságunkat. Királyok és királynők voltunk, és most már rabszolgák vagyunk. Össze vagyunk kötve.

 

Nem tudom, hogy itt vannak-e pincék Magyarországon, ahol az ember egy kis pénzért bemehet, és akkor összekötözik és ilyen szado-mazochista dolgokat lehet csinálni. Már van?

 

Hallgató: Persze.

Jó. (nevetés) De hogyha úgy elgondolkoztatok arról, hogy miért élvezik néhányan az olyan dolgokat, hát azért, mert mi mindannyian részt vettünk ilyen szado-mazochista dolgokban, éppen születés előtt. Hogyha megnézitek – lehet filmen is látni, hogyha a valóságban ezt elkerültétek eddig –, vannak olyan filmek, ahol egészen tisztán lehet látni, hogy a pozíció, amiben emberek kérik, hogy kötözzék őket össze, és lógassák a plafonról, az pontosan olyan, mint amikor ilyen magzati helyzetbe kötöztetik emberek magukat össze. Tehát semmi kételyem nincs abban, hogy akik eléggé bátrak ahhoz, hogy bevallják önmaguknak és másoknak, hogy ilyen vágyaik vannak – mert ehhez bátorság kell –, azok ilyen régióban ilyen emlékezeteket, ilyen memóriákat próbálnak visszaidézni. Milyen volt, amikor még bent voltam, pár nappal azelőtt, hogy megszülettem.

 

Mert a születés a Rank Ottó szerint akkor történik, amikor – ő azt mondja, hogy két félelem van. Mi félünk az élettől, és mi félünk a haláltól, és azt mondja, hogy akkor engedjük meg, vagy akkor kérjük azt, hogy valami változzék, amikor a halálfélelmünk túlszárnyalja az életfélelmünket. Egy kicsit pesszimista volt, hogy minden félelemből ered, de ezen nagyon jól el lehet gondolkozni. Szóval képzeljétek el, utolsó napok a mamátoknak a méhében, már alig tudtok mozogni, már alig tudtok lélegezni, már alig jön be táplálék, de az egész életetekben csak ezt ismertétek. Itt nőttetek föl. Ez az, amit ismerünk. Az ismeretlen valahol máshol van. Hogy mi van kint, halvány gőzünk nincs.

 

Tehát itt van, ilyen szinten van az a félelem, ami az ismeretlennek a félelme, és különben az ismeretlen félelme az életfélelem. Az élet ismeretlen. Egyikünk sem tudja, mi történik a következő pillanatban. Tehát ahogy megyünk az életben – az élet, hogyha valóban élünk, rettenetesen veszélyes, mert nem tudjuk, hogy mi fog történni. Szóval az életfélelem annak félelme, amit nem ismerünk, az ismeretlen félelme.

 

A másik félelem mondjuk itt van. Akkor, amikor még elég kényelmes vagyok, akkor a halálfélelem itt lent van, de ahogy kellemetlenebb és kellemetlenebb lesz ott bent, a halálfélelmem egyre nagyobb lesz, nőni fog. Abban a pillanatban, amikor a halálfélelmem nagyobb, mint az életfélelmem, akkor – néhány ember szerint ez így van, ezt még mindig vitatják, hogy ki adja a jelt a születésre, a mama vagy a gyerek. Vannak azok, akik azt mondják, hogy ebben a pillanatban a gyerek egy hormont termel, ami jelzi a mamának, hogy most már ki akarok menni akármi van kint, mert számítsátok ki az esélyeket. Ha bent maradok, akkor meghalok biztos, ha kimegyek, akkor meghalok talán. És akkor megint a talán jön. A talán az jobb, mint biztos.

 

Szóval ebben a krízisben születünk. És ebben benne van a szabadságra vágyás, ebben benne van az, hogy ha bent maradunk, ha így maradunk, hogy ha nem kelünk föl, akkor elpusztulunk. Szóval az első fázisa a születésnek „nagyon jó bent”. Az akkor elmúlik, de nagyon rossz lesz bent, és akkor ki akarunk jönni, de még semmi sem mozdult, nem tágul a nyílás, még csukva van, de már kontrakciók vannak, már nyomást érzünk mindenhonnan. Ezt a fázist úgy nevezzük, hogy „nincs kijárat”, „no exit”.

 

És megint Sartre-ra gondolok, ugyanis ő írt egy könyvet, amit No Exit-nek hívnak. Nagyon sok egzisztenciális irodalom ebből a fázisból ered. Nincs kiút. Az ember úgy érzi, hogy mindenhonnan valami rettenetes nyomás van, és sehova se lehet menni. Nem lehet elszökni, az összes ajtó be van csukva. A színdarabban, Sartre színdarabjában nincs ajtó. Egy szobában játszódik le az egész színdarab, és sehol sincs ajtó, nem lehet kimenni majdnem a színdarab végéig. Nagyon sok szimptóma ered innen, amire emlékszünk, egész életünket kísértik ezek a memóriák. Például nagyon sok fejfájás, nagyon sok öngyilkossági kísérlet innen jön. Ez a depresszió, ez a reménytelenség mind innen jön. Az egész tudatállapotunk olyanná tud szűkülni, mintha ez volna a világom. Nincs kiút.

 

És akkor, annyi idő után – ami szubjektív végtelennek tűnhet – egyszerre csak kinyílik az ajtó, és akkor jön a következő fázis, amit úgy hívunk, hogy „véres csata”. És miért véres csata? Mert megint a fenomenológiája, az élménye ennek a fázisnak az, hogy óriási súrlódás van a saját testünk, és az anyánk teste között. Tehát tudjuk, hogy egy másik lénynek a testével birkózunk, és az érzés az – aki erre vissza tud emlékezni, és vannak ilyenek hipnózis alatt, vagy LSD hatása alatt, hogy az ember vissza tud emlékezni, hogy ez pontosan hogy volt –, az érzés az, mint hogyha egy csatatéren találnám magam, ahol az ellenség jön felém, én életben akarok maradni, és azt mondom, „engedjetek ki, én jövök, én kijövök, ha meg kell titeket ölnöm, akkor megöllek titeket, engem nem érdekel, nem érdekel kit ölök meg, én élni fogok”. Ez az energiája ennek a fázisnak. Ha elém lépsz, megöllek. Ha visszatartasz, megöllek. Nem érdekel, hogyha a véred folyik, nem érdekel, mi történik, én jövök, ne állj elém. Ezt hívjuk a véres csatának.

 

És akkor az utolsó, a negyedik fázis az „nagyon jó kint”. Szóval „nagyon jó bent”, „nincs kijárat”, „véres csata”, „nagyon jó kint”. Sajnos minden kint előbb-utóbb bent lesz. Tehát ha azt hittétek, hogy ezt egyszer meg lehet úszni, akkor addig, ameddig élünk, addig ez a spirál megy. Az egész életünkön. Mindig ami kint, végre, lehet lélegezni, szabadság, egy kis idő múltán – mert nő, mert változik, mert minden változik – az megint túl szűk lesz – lehet, hogy az egy kapcsolat, lehet, hogy az egy állás, akármi –, az megint túl kicsi lesz. Akkor jön a „hát innen nem lehet kikerülni”, nincs kiút, akkor jön a véres csata, „jaj de jó, innen kikerültem”, és akkor megint a kint bent lesz, és így megy tovább addig, amíg meg nem halunk.

 

Namost összekötöm egy kicsit a halállal, mert ha volt jószerencsétek valakivel lenni, amikor meghalt – ami nem könnyű, a mi kultúránkban úgy eltakarják, mint hogyha nem szabadna látni, amikor a nők szülnek, amikor az emberek meghalnak, és amikor az emberek bolondok. Ezeket nem nagyon nyíltan csináljuk a nyugati kultúrában. Hogyha valakit tényleg érdekel, hogy jövünk be, hogy megyünk ki, és mi is valóban az őrület, akkor a legjobb út orvosnak lenni. Aki engem tanított, aki az én mesterem volt, tizenhat éves korában elhatározta, hogy orvos lesz, csak azért, mert őt nagyon érdekelte, hogy jövünk be, hogy megyünk ki, és mi van a közepén. Ha voltatok valakivel, fogtátok valakinek a kezét, aki éppen a halál előtt állt, és meghalt amíg ott voltatok, akkor nagyon gyakran az az élmény, mint hogyha egy születésnél lettél volna. Csak az, ami megszületik, azt nem lehet éppen látni. Az, ami hátramarad, az olyan, mint a méhlepény, tehát a testünk az, ami megmarad, amit itt hagy valami.

 

De a vajúdás, gyakran a halál vajúdása nagyon olyan, mint a szülés vajúdása, és pontosan ugyanaz segít egy szülő anyának, mint ami segít egy haldokló embernek. És az mi? Különben ugyanaz segít valakinek, aki éppen az őrület kellős közepén áll. Valaki, aki ott tud lenni anélkül, hogy úgy tenne, mint hogyha ő jobban tudná, mit kell csinálni, mint az illető, aki éppen ezeken a dolgokon átmegy. Senki nem tudja jobban, hogy kell szülni, mint egy állapotos nő. Ha ez egy olyan technikai dolog lenne, akkor nem lennénk itt, akkor nem élnénk. Ha valaki tudja, hogy kell szülni, az a nő. Sok-sok ezer évvel ezelőtt tudták, hogy kell csinálni. Nem voltak orvosok.

 

Azt hiszem, hogy erről már egyszer beszéltem, de érdemes megemlíteni, hogy az orvosok, az orvostudomány, olyan kapzsiak. Mert hogyha elolvassátok a történelmi dolgokat, hogy hogyan került a szülés az orvosok keze alá, hogyan kerültek az őrültek az orvosok keze alá – nem mindig voltak. Az orvosok kapzsiak, azt mondták, hogy hát ez a miénk. Azt hiszem, hogy XIV. Lajos francia király volt az első, aki akarta a gyerekét látni kijönni a feleségéből. Csak úgy, gondolta, én szeretném látni a gyerekemnek a – ott akarok lenni a reptéren, amikor megérkezik. És akkor – amit a király mond, annak meg kell lennie. Ez volt az első nő, akit lefektettek a hátára, azért – egy ilyen asztalra –, hogy egy függöny mögül ő kukucskálhasson, és nézzen a lába közé, hogy lássa, hogy jön ki a gyereke. Addig a pillanatig soha nő háton fekve nem szült gyereket.

 

Valamilyen oknál fogva, és ez nagyon furcsa, hogy ilyen hülyék vagyunk, hogy attól fogva, mintegy a divat, ez lett a divat. És a nők átadták a felelősséget, ők tudták jobban hogy a gravitáció segít. Hogyha az ember fekszik a hátán, akkor a gravitáció nem segít, de hogyha kuporog, vagy hogyha áll, akkor sokkal könnyebb a gyereknek kijönni, mint hogyha a hátán fekszik. De valahogy az orvosoknak olyan tekintélyük van, hogy hát mit tud a nő, aki épp egy gyereket szül. Az orvos egyetemre járt, ugye, hát akkor ő biztos jobban tudja, hogy ezt hogy kell csinálni, és ha beledöglik az ember is, akkor is úgy kell csinálni, ahogy az orvos mondja. Mert félünk, mert attól félünk, hogyha azt mondjuk, én nem így akarom csinálni, tehát hogyha szabadon akarom csinálni, akkor otthagy. És inkább függünk valakitől, aki rosszat csinál nekünk, mint hogy úgy csináljuk, ahogy akarjuk, mert rettenetesen félünk, hogy akkor egyedül leszünk. Megint itt van, ugyanaz a téma.

 

A legjobb bábák majdnem semmit sem csinálnak, csak ott vannak, és úgy sugározzák azt, hogy ők nem félnek. És miért nem félnek? Mert ők már mindent láttak. Mert ők tudják, hogy majdnem mindig minden jól megy. A legjobb pszichoterapeuták ugyancsak ott állnak. Nem tudják, hogy mit kell csinálni. Az, aki őrült, nagyon jól tudja, hogy mit kell csinálnia. Ugyanúgy, mint egy anyát, aki éppen szül, meg kell védeni, hogy senki ne zavarja. Tehát amikor Michael Odent, egy francia szülész, azt se mondta a férfiaknak, az apáknak, hogy nem szabad bent lenni, ahol a gyerek születik, és azt se mondta, hogy nahát nektek ott kell lennetek, hogyha férfiak vagytok, hanem azt mondta, azt csináltok, amit akartok, akkor érdekesen a papák úgy bent voltak addig, ameddig a gyerek majdnem megszületett, és pont közel ahhoz a ponthoz, ahol éppen a gyerek ki akart jönni, akkor ők kimentek, és így álltak az ajtó előtt, mintha őrt álltak volna. Tehát lehet, hogy archaikusan, ahogy nekünk lenni kéne az úgy, hogy a férfinak vigyázni kell arra, hogy semmi ne zavarja meg azt a nőt, aki éppen szül.

 

Hát a pszichoterapeutának éppen azt kell csinálnia, hogy senki ne zavarja meg azt az embert, aki éppen megszüli önmagát, aki éppen szülni akarja önmagát – mert azzal kezdtem, hogy nagyon sokan nem vagyunk itt. Ha nem vagyunk itt, hol vagyunk? Valahol. Hol van a gyerek, aki még nem született meg. Valahol elbújt. Nagyon sokan elbújunk, és akkor a nagy probléma az, hogy meg kell születnünk. Akkor is, hogyha harminc éves vagyok kronológiailag, az nem jelenti azt, hogy élek. És gyakran, amit őrültségnek mondanak, és amit a pszichiáterek kezelnek, az valakinek a vágya arra, és olyan – talán ügyetlen – próbálkozása, hogy talán meg akar születni, talán élni akar, mielőtt meghal. Ha nem orvosság kell, akkor az kell, hogy valaki vigyázzon erre az illetőre, hogy nyugodtan megszülessék annak, aki ő. Anélkül, hogy valaki úgy tenne, hogy jobban tudja, hogy ezt hogy kell csinálni, mint ő maga.

 

Pontosan ugyanez történik a halálnál. Meghalni éppen olyan természetes, mint élni, vagy megszületni. Nincsen patológia, nem orvos kezébe tartozik, hacsak azt nem gondoljuk, hogy az élet egy szexuálisan terjesztett betegség száz százalékos halállal. (nevetés) De akkor sincs rá orvosság. Szóval én remélem, hogy engem senki sem fog kínozni, amikor meghalok, és remélem, senki sem fog kínozni, hogyha esetleg megőrülök, és sajnos már arról semmit nem tudok tenni, hogy hogy kínoztak, amikor megszülettem.

 

Hát, most már beszéltem eleget, most ha van valami véleményetek, vagy kérdésetek, akkor én bármiről szívesen elbeszélgetek veletek.