Lafferton Emese: Az ember és a társadalom testéről
Lafferton Emese: Az ember és a társadalom testéről
A test külső és belső szabályozása
Értelmezésemben a modern ember a társas viselkedési normák által
megszabályozott, a társadalmi elvárásoknak megfelelni vágyó, önfegyelemmel
rendelkező racionális lény, akit a modern intézményrendszer "ágyaz" a
társadalomba. E modern embert körülvevő intim szférába folyamatosan
behatolnak a hatalmi technikák és a tudományos megismerés, annak ellenére,
hogy a magánélet integritásának fontosságát a társadalomban fennen
hangoztatják. A modern ember saját testéről alkotott elképzeléseit és
a test használatának és szertartásainak mai formáit az elmúlt négyszáz
év történeti folyamatai alakították ki. Ennek során a legnagyobb hatást
a Foucault által is vizsgált, s a tizennyolcadik század végétől kialakuló
(noha ennek előzményeként, kezdetleges formában már a tizenhatodik század
végétől megjelenő) modern intézményrendszer gyakorolta, amely alkalmasnak
bizonyult a beteg és a normától eltérően viselkedő emberek társadalomból
való kirekesztésére. Az új intézményeken belül a különféle hatalmi technikák
segítségével lehetővé vált az emberek fegyelmezése és ellenőrzése, a testi
megnyilvánulások szabályozása és korlátozása. Az ember hétköznapi és intim
életébe behatoló modern tudományos megfigyelés az új intézményrendszerhez
szorosan kapcsolódva létrehozta azon intézményes diskurzusokat és tudást,
amelyek kijelölik az ember természetben és társadalomban elfoglalt helyét,
és meghatározzák a test mozgásterét...
Elias A civilizáció folyamata című munkájában (Elias 1987) részletesen és
meggyőzően bemutatta, hogy a nyugati társadalom és hatalmi struktúra
változása miként vonta maga után a nyugati ember viselkedésnormájának és
pszichikai habitusának a változását. Eliasnál a civilizáció folyamata
összefügg az állam genezisével: az abszolutista hatalom központosító
törekvéseivel, hatalmának megszilárdításával. A reneszánsz és abszolutista
udvarokban a tizenötödik századdal kezdődően újfajta viselkedési
normarendszer alakult ki, a kialakulás folyamata a korabeli didaktikus
irodalomban (az illemkönyvekben és viselkedési útmutatókban) könnyen
tetten érhető. Az eleinte az udvarokban megjelenő, és az elitkultúrát
meghatározó etikett és viselkedési normák idővel mind szélesebb rétegekben
terjedtek el, szabályozni kezdték a hétköznapi élet számos területét,
és kialakították a test higiéniáját és hétköznapi szertartásrendszerét.
A test anyagcserével kapcsolatos funkcióinak (táplálkozás és ürítés),
illetve a test egyéb megnyilvánulásainak (az olyan kiáramlásoknak és
kiszivárgásoknak, mint a szellentés, a köpés vagy az orrpiszkálás)
egyre szigorúbb szabályoknak kellett megfelelniük (lásd még Greenblatt
1990). Egyes testi megnyilvánulások fokozatosan nemkívánatossá, ill.
"láthatatlanná" váltak, a láthatókat pedig az új étkezési szokások,
az evőeszköz használata, az újfajta higiéniás és öltözködési elvárások
korlátozták, illetve tették szalonképessé. Mindezek hatására megváltozott
az egyes ember saját testéhez való viszonya, öntapasztalása, és
megváltozott a körülötte lévő testekkel való kapcsolata. Ami egykor
mások jelenlétében, nyilvánosan folyt, annak mára a látványa, de sok
esetben még a puszta említése is elfogadhatatlan lenne, és szégyenérzetre
adna okot (Elias 1987: 185).
Elias arra is fölfigyelt, hogy a tizennyolcadik századra végbement a
tiltások és korlátozások belsővé tétele: a szégyen és feszélyezettség
érzésének erősödésével a testek külső fegyelmezése átalakult belső
szabályozássá. Az egyén belül "képviseli" a társadalmi normarendszert,
s amennyiben áthágja az internalizált tilalmakat, úgy saját "lelki
háztartásának konfliktus[át]" idézi elő (Elias 1987: 755). Az egyén
pszichés gátlásainak (bűntudat, szégyenérzet) kialakulásával elmélyültek a
test belső világát a külső világtól elválasztó határok, ezzel párhuzamosan
egyre jobban elkülönült az intim- és magánszféra, s megnőtt a testeket
elválasztó tér. A test felszíne újfajta demarkációs felületté vált, amely
a testi megnyilvánulások és rítusok, a testi kapcsolatok, illetve a test
igényeinek a kielégítése során minden korábbinál jobban elhatárolta az
egyént a többi embertől, az egyes testet a többi testtől. Kialakult a
modern homo clausus: a társas viselkedési normák és elvárások segítségével
szabályozott, önfegyelemmel rendelkező, racionális ember, ez a "magáért
való kis világ, mely végső soron a rajta kívüli nagy világtól teljesen
függetlenül létezik" (Elias 1987: 66)...
A test fegyelmezésének és ellenőrzésének történetéből;
a test felszínének megbontása: kínzás és boncolás
A testet, amely a népi kultúrában mágikus erőkkel rendelkezik és termékeny,
s amely egyben az önellátó kis falusi közösségek életképességét és erejét
is szimbolizálta, a tizenhatodik-tizennyolcadik század során az egyház és
az állam fokozatosan megfosztotta hatalmától, s a bürokrácia és az
adminisztráció segítségével kiterjesztette fölé a felügyeletét. A
boszorkányüldözések, az ellenreformáció vallatásai, az egyházi bíróságok
mind-mind a felügyelet növelésének az eszközei voltak. Michel Foucault
több munkájában is foglalkozott azon hatalmi technikák kialakulásával,
amelyek segítségével megfegyelmezhetők, engedelmessé és hasznossá tehetők
az emberek, és végeredményben az egész társadalom fölé kiterjeszthető a
felügyelet. E hatalmi technikák a tizenhatodik-tizenhetedik századtól
kezdve fokozatosan kialakuló fegyelmező, el- és kirekesztő, illetve
nevelő intézményeken belül jelentkeztek (az elsőre az elmegyógyintézetek,
a kórházak és dologházak, a másodikra a kollégiumok és kaszárnyák
szolgáltattak példát).
A középkortól kezdve a büntetés leglátványosabb formái: a kínzás és a
csonkítás során a hatalom durván - és sokszor véglegesen - megbélyegezte
az alattvalók testét. Az uralkodó a megtört, megcsonkított vagy
elpusztított testeken keresztül tette a törvényét láthatóvá és mindenki
számára érvényessé, ezáltal erősítve meg hatalmát a társadalomban. Foucault
úgy fogalmaz, hogy a kivégzések és a kínzás a "pillanatnyilag megsérült
uralkodói hatalmat" állították helyre. Az elítélt a király "szimmetrikus
és megfordított" alakja volt, akinek testén a kínzás vagy a kivégzés során
az igazságszolgáltatás, illetve a király hatalma mindenki számára látható
módon győzedelmeskedett (Foucault 1990: 42). Szembeötlő a teatralitás,
amellyel a test büntetése folyt, és az az elrettentő szándék, amelyet az
egész folyamat kifejezett. Foucault szerint a tizennyolcadik század
végén, a tizenkilencedik század elején "kialvóban van a büntetés komor
ünnepének lángja". Fokozatosan a börtön vált a büntetés színhelyévé.
Megszületett "a törvény és a bűn új elmélete, a büntetés jogának új morális
vagy politikai igazolása". A börtön modern intézményének megjelenésével
és elterjedésével párhuzamosan kialakult az eljárások egyezményes rendje,
érthető törvénykönyvek születtek, és a büntetés elsőrendű célja a bűnös
megjavítása lett. Egyre fontosabbá váltak a bűntett elkövetésének
körülményei, illetve az elkövető pszichés alkata. E tényezők
figyelembevételével a bűnös büntetését az "egyénre szabják". A hóhért a
"szakemberek egész hada" váltotta fel: "felügyelők, orvosok, lelkészek,
pszichiáterek, pszichológusok és nevelők" vették körül a bűnözőt. Az új
tudományos diskurzusok is bekapcsolódtak az igazságszolgáltatás és a
büntetés folyamatába. Immár a büntetés bizonyossága, nem pedig a kínzások
és kivégzések borzalmas látványa volt visszatartó hatással. A test eszközzé
vált, a büntetés új célpontja pedig a lélek lett: a test korlátozása az
egyén elzárásával és kényszermunkára kötelezésével, az élelem adagolásával,
a szexuális vágyak kielégítésének megakadályozásával és az emberre
erőltetett magánnyal az a büntetés, amely a testet és a lelket egyszerre
töri meg - a lélek válik "a test börtönévé" (Foucault 1990: 9-45; lásd
még Goffman 1961)...
A nemiség orvosi modelljei és a modern kori szexualitás
Thomas Laqueur Making Sex: Body and Gender
from the Greeks to Freud (Laqueur 1990a) című könyvében fontos tételt
mond ki és bizonyít be a test tudományos megközelítéseinek természetéről.
Könyvében két és fél évezred orvosi munkáinak elemzésén keresztül
bizonyítja, hogy nem csupán a társadalmi nemiség (gender) társadalmilag
és kulturálisan meghatározott, hanem maga a biológiai nem is (sex), tehát
mindazon tudás, elképzelés vagy hit, amely a nemi különbözőség biológiai
alapjait szolgáltatja. Laqueur "történeti bizonyítékokkal" kívánja
bemutatni, hogy "szinte minden, amit valaki a biológiai nemiségről (sex)
el szándékozik mondani, bárhogyan értelmezzük is a biológiai nemiséget,
tartalmaz valamilyen kijelentést a társadalmi nemiségről" (Laqueur 1990a:
11). A biológiai nemiség is megszűnik állandónak lenni, hiszen a biológiai
és társadalmi nemiség kölcsönösen hatnak egymásra. A férfi és a nő
biológiai felépítéséből levezetett biológiai és társadalmi szerepek -
Laqueur logikáját követve - valójában a hatalmi ideológia termékei...
A tizennyolcadik század második felében a nemi szerepek újraértelmezése
(a nők és a férfiak biológiai funkcióikból levezetett társadalmi feladatai)
a két nemet a társadalom két külön szférájába utalta: az otthonba, illetve
a nyilvánosság területére. A tizenkilencedik századi szenvedélytelen
nő (pontosabban: a diskurzusok szintjén leginkább szenvedélytelenként
megjelenített nő) teste a szaporodás és az anyaság szerepét hirdette.
A jelen válogatásban Londa Schiebingertől megjelenő írás éppen ezt
illusztrálja Linné mammalia vagy emlősök szóválasztásának vizsgálata
kapcsán. Schiebinger arra hívja föl a figyelmet, hogy a társadalmi értékek
alapvetően meghatározták a tudományos gondolkodást, és befolyásolhatták
akár az állattani osztályozás folyamatát is. Az embert az állatvilág
részeként megjelenítő osztály elnevezése során Linné akkor döntött a
nőiséget és az anyaságot szimbolizáló emlősök kifejezés mellett, amikor
a nő társadalmi szerepe kizárólag az anyaság és a gyermeknevelés nemes
feladatában fogalmazódott meg, és ennek népszerűsítése érdekében még
politikai kampány is célozta a dajkaság intézményének eltörlését és a
szoptatás természetessé tételét. Schiebinger elegánsan mutatja be, hogy a
tizennyolcadik század végét meghatározó hatalmi törekvések és társadalmi
viszonyok miként készíthették elő ezt a választást (lásd még Perry 1992;
Fildes 1986, 1988). A linnéi terminológián belül egy női sajátosság,
pontosabban a kor társadalmi előírásainak megfelelően az anyaságot
hirdető testrész "kapcsolja össze az embert az oktalan barmokkal, míg
egy hagyományosan férfi tulajdonság (az értelem) jelzi különállásunkat"
Az emberi test és a társadalom testének metaforái
Az a gondolkodásmód, amely a társadalmi formációról, a társadalom
egészéről alkotott elképzelésekhez az emberi testet hívta segítségül,
több mint ezeréves hagyományra tekint vissza. Már az ókortól kezdve,
a középkoron és a reneszánszon át a kozmosz részét képező emberi
test szolgáltatta az analógiát a világ értelmezéséhez, az abban való
tájékozódáshoz (mikrokozmosz-makrokozmosz). A megfeleltetés azonban
kétirányú volt: az emberi test sok esetben önálló kisvilágként jelent meg
- minor mundus - amely a kozmológiai térképeken a mindenség középpontjában
helyezkedett el. A középkori társadalom "politikai testének" az
ábrázolásához is az emberi test, annak hierarchiája szolgáltatta a példát.
A politikai rend első, tizennegyedik századi vizuális ábrázolásán a király
mezítelen alakja jelenik meg, amely - különösen a fején lévő koronával
- jelzi az alattvalók fölötti hatalmát. A politikai rend - az emberi
testhez hasonlóan - a hierarchikusan elrendezett és egymással organikus
kapcsolatban lévő testrészek összessége volt, amely fölött magasabb rendű
testrészek, a király vagy az egyház uralkodtak (Camille 1994: 69-70). A
politikai rend és a hatalom tehát az emberi test metaforájának segítségével
"testesült meg". A király két testének középkori szimbolikájában az
örökkévaló uralkodói hatalom jelent meg: a király halandó, természetes
teste fölbonthatatlan egységet alkotott halhatatlan, szimbolikus politikai
testével. A francia forradalomban a király testének "földarabolása" az
általa szimbolizált hatalom újraosztását jelentette a társadalom testét
képező polgárok között.
Az itt közölt írások azt erősítik meg, hogy az újkor embere (és annak
teste) hatalmas felelősséget visel magán a társadalom testével szemben.
Schiebinger írásából kiderült, hogy a nő elsődleges feladata az egészséges
társadalom reprodukciója lett, ami a nő szerepét az anyaságra korlátozta.
Laqueur föltárta, hogy az egyén szexualitása (mind a heteroszexualitás,
mind pedig az attól való eltérések) közvetlenül érinti a társadalom
testének kondícióját. De nem csak a szexualitás bír ekkora hatalommal.
Minden egyes ember egyéb testi jellemzői is - egészsége, épsége,
edzettsége, "nemessége" vagy "értéktelensége" - áldásos vagy romboló hatást
gyakorolhatnak az egész társadalom testére. Ez a gondolat jelenik meg a
huszadik században a különböző nemzeti testideálok kialakítása során,
illetve a náci ideológiában a beteg, "értéktelen", "alacsonyrendű" emberek
tömeges elpusztításakor. A test potenciális ereje és a társadalommal
szemben viselt felelőssége egyben tehát kiszolgáltatottá is tette az
embert: a test a hatalom eszközévé és célpontjává vált az 1930-as évektől,
a nacionalista mozgalmak és az európai fasizmus előretörésének idején. A
fajilag tiszta, egészséges és erős test kialakításának szándéka és ezzel
szemben a "másik" degenerált és beteg testének megsemmisítése egyazon
ideológiának és hatalmi törekvésnek volt az eredménye. A náci korszakban
az emberi test hol a pusztító hatalomnak kitett test hasznavehetetlenségét
és fölöslegessé válását jelképezte, hol pedig - mint a vezér erőt sugárzó
teste vagy a fajilag tiszta nemzeti ifjak testei - nemességet és hatalmat
szimbolizált, amelynek segítségével a nemzet teste gyarapodott és
erősödött...
A harmincas és negyvenes években tehát az emberi test és a társadalom
teste közti párhuzam szolgáltatott indokot a beteg, sérült, gyönge és
"értéktelen" emberi testek likvidálására. Nemcsak zsidók, hanem
alkoholisták, prostituáltak, teljesen lecsúszott szegények, beteg gyerekek,
homoszexuálisok, cigányok és más csoportok is a társadalom testének
egészségét fenyegető betegségként jelentek meg, melyet az orvosi pusztítás
során próbáltak "orvosolni". A német kutatók új generációjához tartozó
Pross által szerkesztett könyv bevezetőjében a szerző azt hangsúlyozza,
hogy "ami ma a nácizmus ellentmondásos természetének tűnik, valójában
magyarázatot ad a sikerére: a modernizáció és a pusztítás közötti
kapcsolatra". A legfőbb német cél, hogy megtisztítsák a nép testét
mindentől, ami idegen, beteg és életképtelen, egy "irracionális ideológia
racionalizálása" volt: egy közös egészségügyi utópia (Gesundheitspflicht)
gyakorlati megvalósulását szolgálta...
A svéd kutató, Jonas Frykman
itt közölt írása is a modernizáció ellentmondásos folyamatával foglalkozik
a harmincas-negyvenes évek Svédországában. Ebben a tanulmányban is az egyén
testének manipulálása során kialakítható társadalmi test (a modern svéd
nemzet teste) kerül a középpontba. A Frykman-írás ennek az alakításnak -
a sterilizáció gyakorlatát kivéve - jóval ártatlanabb módozatait veszi
sorra, ahol a modern nemzeti test és identitás állandóan alakuló, változó
folyamatok eredményeképpen, egy egész nemzet modernizációjának termékeként
és egyben szimbólumaként jelenik meg. Létrejöttét különböző irányú, ám
szorosan összekapcsolódó folyamatok segítik. Egyrészt a felülről tudatosan
irányított, meghatározott ideológiát követő, egységesítő, a fegyelmezés
és a szabályozás eszközeit felhasználó programok. Ilyen például az erős,
edzett, egészséges és természetes polgári test kialakításának programja,
amely a test különféle (fogorvosi, mentális, szexuális és faji) higiéniás
módszerekkel való "megtisztítását" és megerősítését célozza, és amely
összekapcsolódik olyan más modernizációs törekvésekkel, mint "a gazdaság
különböző aspektusainak ésszerűsítése, a munkaerőpiac, az oktatás és
a családi élet racionalizálása" (Frykman a jelen válogatásban: 96).
Mindez tulajdonképpen a szocializáció és a fegyelmezés szemszögéből is
értelmezhető, hiszen a homogenizáció elengedhetetlenül magával vonja
az állampolgár "egyéniségének" alávetését is. Frykman tanulmányának
érdekessége azonban éppen abban rejlik, hogy megvizsgálja ezen intézkedések
gyakorlati oldalát is, azt, hogy "vajon ténylegesen létrehoztak-e ezek a
folyamatok egységes nemzeteket" (Frykman 97-99).A folyamatok hatására
állandósul a mozgás, amely megjelenik mind a gimnasztika, a futás és
a kirándulás (az edzett és erős testek) térhódításában, mind pedig a
társadalom különböző rétegeinek élettere és életmódja közötti áramlásban:
a város és a természet, illetve az elit- és populáris kultúra közötti
cserében. A Frykman-szöveg legnagyobb érdeme talán éppen ennek a
lüktetésnek a szövegbe való átültetése azáltal, hogy a nemzeti test és
identitás kialakításának bonyolult folyamatát a maga összetettségében
fogja össze...
Emily Martin The Woman in the Body című könyvében röviden áttekinti az
orvosi munkákban az ókortól megjelenő testképeket (Martin 1992).[33]
A bevezetőm elején már bemutatott bahtyini groteszk test az orvosi és
természettudományos írásokban, Hippokratésznál, Galenusnál vagy Pliniusnál
is megjelent (Bahtyin 1982: 40), és a kozmosz részét képezve a külvilággal
állandó "dinamikus interakcióban" állt, ahol "az egészség vagy a betegség
az alkati adottságok és a környezeti körülmények halmozódó (kumulálódó)
interakcióinak az eredménye volt". Mindez feltételezte a testrészek
egymással való szoros kapcsolatát; és a testet olyan rendszerként
képzelte el, amelyben az egészséges állapot esetén "az intake és
outgo" "egyensúlyban van" (Rosenberg, vö. Martin 1992: 32).
A tizenkilencedik századra ez a modell már eltűnt, helyébe a modern
testnek mint önálló gazdaságnak a metaforája lépett, amely a fiziológiai
folyamatokat az üzlet és a gazdaság metaforáinak segítségével értelmezi:
a test "költekezik", "megtakarít", "egyensúlyban tartja a számláját".
Egy huszadik század elején készült tudományos leírás a test működéséről
a testet az ipari társadalom modelljeként jeleníti meg (Martin 1992:
32-37). Könyvében Martin azt kutatja, miként hatják át a reproduktív
biológia fogalmait, tételeit, érvelési logikáját és leírási módozatát a
kulturális sztereotípiák, illetve a gazdaság jellegzetességei. A testi
funkciókról készült orvosi leírásokban, tankönyvekben felfigyel a gyártás
metaforáira, amelyek hatására a tömegtermelés ideáljának, azaz nagy
mennyiségű termék hatékony módon való előállításának megfelelően mérettetik
meg a test: a férfi sperma termelése egyértelműen pozitív előjelet kap,
szemben a női biológiai folyamatokkal: a petesejt termelésével, amely már a
születéskor teljes számban megvan, és a nő élete során több nem termelődik
belőle, és amelyet már csak az öregedés és a leépülés követhet (Martin
1992: XIV). A nemi sztereotípiák továbbélése a tudományos gondolkodásban
azt bizonyítja, hogy ezek a mai napig áthatják a természeti, biológiai
folyamatok tudományos leírását, és a tudományok autoritásának köszönhetően
egyben meg is erősítik őket a társadalomban.
Martin ezen válogatásban szereplő munkájában tulajdonképpen már nem
is a modern, hanem a posztmodern test jelenik meg. Ez a test már nem a
fordi tömegtermelésre épülő gazdaságot testesíti meg, hanem a termelés
szervezettségében az utóbbi években bekövetkezett változások hatására
létrejött globális gazdaságot tükrözi. Ez a gazdaság a globális piacok
kialakulásával, az ipar állandó újrastrukturálódásával, a hirtelen
megjelenő újfajta igények azonnali kielégítésével, a változó helyzethez
való azonnali alkalmazkodással, a felgyorsult fejlesztésekkel és az
információ uralmával jellemezhető. Martin a kortárs immunológiában találja
meg azt a mai, posztmodern testképet, amely éppen ezeket a jellegzetes
jegyeket viseli magán. Az új testmodell olyan zárt rendszert ábrázol,
melyen belül minden rész állandó és dinamikus interakcióban áll egymással,
és ahol a folyton változó külső hatásokra a test folyamatos, "rugalmas"
alkalmazkodással válaszol. A Martin által vizsgált immunológiában a
testmodell mellett azonban megjelenik egy másfajta kép is. Ez a testet
hadviselő, nacionalista nemzetállamként jeleníti meg, amelynek belső,
hierarchikus rendszerét a faj-, az osztály- és a nemiségkategóriák modern
jelentései és asszociációi teszik számunkra azonnal fölismerhetővé,
ismerőssé. A tudományos diskurzusban egymás mellett jelen lévő és egymással
dinamikus kapcsolatban álló testábrázolások kétségtelenül a huszadik század
végi társadalmat jellemző sajátosságokat és problémákat tükrözik.
